Sport

A dobogóra felállást is gyakorolta

Atlétika. Rudasné Antal Márta a mai napig nosztalgiával gondol a gerelyhajítás mellett másik szeretett sportágára, a teniszre

De mi van a reflektorfény után? (209.)Arcok. Arcok tegnapelőttről. Ma már szinte ismeretlenek, tegnap, tegnapelőtt meg mindennap velünk voltak. Sportolók, játékosok, versenyzők, edzők, akiket a sport emelt fel, akik a sportot felemelték, aztán egy idő után kikoptak sportéletünkből, csendben élik mindennapjaikat. Ilyen sportembereket kerestünk meg, és sorozatunkban igyekszünk bemutatni, hogyan élnek, mi lett velük.

rudasne
Antal Márta két pofon miatt választotta az atlétikát (Fotó: Csudai Sándor)
Ötven éve, a tokiói olimpián ezüstérmet szerzett gerelyhajításban Rudasné Antal Márta 58,27 méteres dobásával. Talán furcsa, de eredményével még ma is esélyesként indulhatna a hét végi országos bajnokságon, hiszen olyan gyenge a jelenlegi élmezőny. A szépen gondozott, budai, kertes ház lakásában fogadott bennünket Antal Márta.

– Nagyon nehezen állt rá erre az interjúra. Miért?
– Tudja, nincs nekem senkivel semmi bajom, csak úgy voltam vele, hogy mindennek megvan a maga ideje. Annak idején örültem, hogyha az újságokban írtak rólam, megjelent a fényképem. Talán nem nagyképűség, a helyesebb lányok közé soroltak. Így mindig büszke voltam, amikor megjelent egy-egy írás a fényképemmel. Évtizedek óta abszolút civil életet élek, a vendéglátásban dolgoztam, és úgy vagyok vele, hogy egy ilyen idős hölgy már ne szerepelgessen.

– Pedig egy időben nagyon is népszerű volt. Például arra is emlékszem, hogy Csipetke volt a beceneve. Egyébként honnan ez a név?
– A Csipetkét csak a sportpályán használták, és Klics Ferenc egykori diszkoszvető ragasztotta rám. Méghozzá úgy, hogy amikor még kezdő gerelyhajító voltam, és ő már menő diszkoszvető, egyszer megkérdezte: mit keres ez a csipetke itt? Persze aztán nagyon jó barátságba kerültünk.

– Most mit csinál, mi van önnel?
– Semmi különös. Gyomlálom a kertet, foglalkozom a két kutyámmal. Az egyik most is iskolában van, mert nemcsak a postást ugatja meg, hanem bárki jön, szinte nem lehet az ugatásától megmaradni. No, és persze azért sportolok. Az északi gyaloglást űzöm. Nyilván sokan látták már utcákon, hogy két hosszú bottal a kezükben gyalogolnak emberek. Ezek egyike én vagyok. Hetente két alkalommal járok, és mondhatom, kemények az egyórás foglalkozások. A házunk alagsorában pedig van egy futópadom, és ott is gyakran megfordulok.

– Említette, hogy a vendéglátásban dolgozott. Emlékszem, a nyolcadik kerület kellős közepén volt az üzletük. Nem érte soha semmi atrocitás?
– Szerencsére nem. Persze éjszaka nem voltunk nyitva, és hétfőnként a Fradi Baráti Körének rendszeres rendezvényeit tartották ott az üzletünkben. Többnyire neves sportolók jöttek össze, s lehet, hogy visszatartották a nehézfiúkat, így soha semmilyen balhé nem volt.

– Úgy tudom, kalandos körülmények között ismerkedett meg az atlétikával.
– Érdekes volt, mert két pofon miatt lettem atléta. Pestszentimrére jártam általános iskolába, és a suli kézilabdacsapatában játszottam, majd a Kinizsi Húsosban. Egyszer a Csepel jött edzőmeccset játszani hozzánk, és az edzőm megkért, hogy próbáljam lefogni Kiss Magdolnát, aki akkor olyan neves kézilabdázó volt, mint ma Görbicz Anita. Nos, olyan jól sikerült a semlegesítés, hogy a meccs hevében két irtózatos pofont kaptam tőle. Tényleg azt hittem, hogy lecsavarodik a fejem, és amikor vége lett a meccsnek, akkor már sejtettem, hogy nem lesz belőlem kézilabdázó.

– Hogyan került aztán az atlétikai pályára?
– Egy barátnőm által, aki levitt a Vasas Pasaréti úti pályájára, ahol éppen a gerelyhajítók tartottak edzést. Én is megpróbálkoztam gerelyezni, és Várszegi József, aki pályafutásom során végig az edzőm volt, látott bennem tehetséget. Gyorsan ifiválogatott lettem, és hamar bekerültem a felnőttválogatottba. Nagyon megszerettem a gerelyhajítást, de volt egy másik sportág, amelyre a mai napig nosztalgiával gondolok.

– Melyik az?
– A tenisz. Szerintem az alkatomnak sokkal jobban megfelelt volna a tenisz. Gyors voltam, robbanékony, és hát a százhatvannégy centimhez jobban illett volna a tenisz. De hát ma már furcsa lenne emiatt panaszkodni.

– Már csak azért is, mert a gerelyhajításban mégiscsak szép eredményeket ért el.
- Igen, de attól még nosztalgiázhatom kicsit, nem?

- Hogyne. Milyen célt tűzött maga elé, mielőtt kiutazott a tokiói olimpiára?
– Várszegi Jóska bácsi az elutazás előtt adott nekem egy kis kockás füzetet, amibe leírta, hogy melyik nap mit és hogyan kell csinálnom. A döntő napján reggel kinyitottam a füzetet, és az volt leírva, hogy gyakorolja a dobogóra felállást. Fogalmam sem volt először, hogy mit jelent. De hát aztán rájöttem.

– Olyannyira sikerült gyakorolnia, hogy meg sem állt a második helyig.
– Az az eredmény részben szerencse, részben pedig balszerencse. A délelőtti selejtezőben a szovjet Gorcsekova világcsúcsot dobott, én meg a harmadik helyen jutottam a döntőbe. Aztán a fináléban az akkor tizenhét éves román Michaela Penes már az első sorozatban túldobta a hatvan métert. Mint később kiderült, aranyat érő dobás volt. Tudja, akkoriban még nem volt dopping- és nemvizsgálat, mert szerintem ha ezt az utóbbit elvégezték volna, akkor Penesről lehet, hogy kiderül, hogy nem is nő.

– Nyilván akkor ott örült az ezüstéremnek, de később sem volt csalódott, hogy nem jött össze az arany?
– Érdekes, akkor ott, Tokióban nem bántott, sőt boldog voltam, örültem az ezüstéremnek is. Később azért rám jött a hiányérzet, de hát már minden okoskodás felesleges volt, meg felesleges ma is.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy edzőként esetleg gyerekeket oktasson?
– De igen. Voltam edző, és nagyon szeretem a gyerekeket, abszolút nem tudtam megtartani a három lépés távolságot. Ugyan senki nem nőtt a fejemre, de valahogy mindenki húzódott hozzám, velem akart dolgozni. Várszegi Józsi bácsi pedig már idős volt, és ugye neki is voltak tanítványai, akik hozzám akartak jönni. Rossz érzés kerített hatalmába, hogy az általam nagyon szeretett edzőm riválisa vagyok, és három év után inkább otthagytam az edzősködést.

– A családról mit lehet tudni? Mert annyit tudunk, hogy Rudas Ferenc, a Ferencváros legendás futballistája volt egy ideig a férje. De ezenkívül nem sokat.
– Igen, Ferivel a Vasas-pályán ismerkedtünk meg. Ő gyakran lejárt, nézte a lányokat. Hamar szerelem lett közöttünk, aztán házasság. Született egy fiúnk, később pedig békében elváltunk.

– A férje is ebben a házban lakik?
A névtáblán ott szerepel Rudas Ferenc neve is.
– Nem. Ez a Rudas Ferenc a fiúnk, aki annak idején focizott, de úgy érezte, hogy nem tudja az apja hagyományait folytatni, és ma ő is inkább a vendéglátásban dolgozik. Egyébként egy lány unokánk van.

– Milyen gyakran járnak össze a régi sporttársakkal, olimpikonokkal?
– Szerencsére gyakran. Mező Máriának köszönhetjük az Olimpiai Klubot. Ő a Magyar Olimpiai Akadémia főtitkára, és összefogja a régi olimpikonokat. Évente több alkalommal is összejövünk, és jól kibeszéljük magunkat.

- Van-e valami terve, vágya, elképzelése?
- Az egészségen túl talán csak annyi, hogy még sokáig ott lehessek a klubban, találkozhassak a régiekkel. Tudja, az számomra olyan üdítő, megnyugtató.



Pályakép

Antal Márta. Született: 1937. február 14., Debrecen. 1952 és 1956 között a Kinizsi Húsos színeiben kézilabdázott. 1955-ben lett a Bp. Vasas atlétája. Olimpiákon 1960-ban 9., 1964-ben ezüstérmes, 1968-ban 4.  Európa-bajnokságon 1962-ben ötödik, 1966-ban hatodik, 1971-ben nyolcadik. Edzői oklevelet szerzett 1972-ben. A Vasas szakosztályának vezetőségi tagja volt, 1991-ben a Vasas SC elnökségébe is bekerült.