Öt ország klubcsapatában játszott a legendás játékos

Sárosi Béla nagyon ígéretes teniszezőnek indult, ám 1937-ben már versenyzett érte a Ferencváros és az Elektromos futballcsapata. Némi hezitálás után a zöld-fehéreket választotta (a Tromosnál biztosabbnak vélte, hogy játszhat, és vonzotta az edző, Tóth-Potya István személye), és jól döntött, mert 1937. november 28-án a Győr ellen, 18 évesen bemutatkozott a bajnokságban, a Fradi profi csapatában. Még nem volt 19, amikor bekerült az 1938-as világbajnokságra készülő keretbe, ő lett az egyik itthon maradó, biztonsági tartalék. 1939-ben viszont már alapember lett a válogatottban, miután úgy tartották, hogy a WM-rendszerrel próbálkozó magyar válogatottban nincs alkalmasabb a kullancsszerepre, mint a Sárosi III néven futballozó, Stefancsicsnak született Béla.

Három bajnoki címet ünnepelt a Fradival (1937–1938, 1939–1940, 1940–1941), ugyancsak három Magyar Kupát nyert (1942, 1943, 1944), és ugyancsak háromszor jutott csapatával a Közép-európai Kupa döntőjébe (1938, 1939, 1940 – utóbbi fináléját nem játszották le). A Ferencvárosban 326 mérkőzésen szerepelt, 237 bajnoki meccsen hátvéd létére 93 gólt szerzett.

A háború után még játszott két mérkőzésen a válogatottban, de 1946-ban Olaszországba szerződött, a pályafutása következő szűk évtizedében Itálián kívül megfordult Kolumbiában, Portugáliában, Spanyolországban és Svájcban is, utóbbi három csapatánál már játékosedzőként is működött. Edzői pályafutását a Barcelona utánpótláscsapatánál fejezte be.

Nagyon büszke volt magyarságára, szinte minden állomáshelyén volt magyar edzője vagy játékostársa. A kolumbiai „kaland” előtt néhányszor játszott a magyar menekült futballisták csapatában, a Hungáriában is. Sárosi Béla Zaragozában hunyt el, 1993. június 15-én.