Fehér sport

Bár sok játékos hord jó szabású, esztétikus színösszeállítású mezt és nadrágot, a svájci sztárról érzem azt, hogy az ő öltözködését – és ebbe beleértek a teniszcipőtől a zoknin át mindent, amit visel – jó ízlésű divattervező irányítja. (Egyébként tényleg, Christophe Lemair a neve a francia művésznek.) Federer az, akin remekül áll az antracitszürke és a halvány rózsaszín. És ő az, aki a legelegánsabb most Wimbledonban a kötelező fehérben is. (Egy halvány, még megengedett olajzöldes, barnás színű egycentis csíkkal az ingujjnál és a gallérkivágás alján.) Egyébként örvendetes, hogy az All England Clubban még mindig szigorúan ragaszkodnak a fehér teniszöltözethez, amely az 1877-es wimbledoni kezdettől az egyetlen elfogadható outfit. Olyannyira, hogy még a fehér árnyalataira is ügyelni kell. Akin nem a megfelelő színű öltözet van, az lehet bármekkora sztár, nem léphet pályára. André Agassi ifjú lázadóként inkább kihagyta a füvespályás Grand Slam-tornát, mint hogy fehérbe öltözzön. Egyes hölgyekkel előfordult, hogy le kellett cseréljék a kivillanó, színes alsóneműjüket. De még Federer is járt úgy, hogy 2013-ban a rikító színű talpa miatt cipőt kellett váltson. Hát ennyit a ruhákról. A fehér sportág wimbledoni hagyománytiszteletének üzenete ugyanis épp az: nem a ruha, a játék a lényeg.