Kollektív pszichoterápia a színpadon

Önfeltárással mutatkozott be a fiatal társulat (Fotó: Kovács V. Sára)

Legfiatalabb elsősorban olyan szempontból, hogy Vukosavljev Iván színművész vezetésével a Délvidék legújabban alapított hivatásos társulata, másfelől pedig a tagjai mind pályakezdő fiatalok, akik csak nemrég szerezték meg oklevelüket az újvidéki Művészeti Akadémián. Egy teljes évfolyamnyi végzős vajdasági magyar színész kapott tehát lehetőséget arra, hogy Zentán – a városban, amelynek évtizedek óta nem volt hivatásos teátruma, s mégis évek óta a vajdasági magyar színésztársadalom jelentős hányadát adja – kialakítsa egy színház arculatát. A vállalkozás merészsége pedig abban mérhető, hogy Dévai Zoltán, Lőrinc Tímea, Nagyabonyi Emese, Nesic Máté, Papp Arnold, Rutonic Róbert és Virág György ebben a produkcióban saját magáról tesz vallomást.

A gondolkodásukba és privát életükbe engednek bepillantást a csoporttal még csak most ismerkedő közönség előtt. Nem mintha bárki is vallatná őket, legfeljebb a rendező viszi rá őket, hogy olyan mélységekig nyíljanak meg és tárulkozzanak fel, amilyen mélységekig általában a jellemábrázolásban kell eljutnia egy-egy színművésznek Sztanyiszlavszkij óta, a legmélyebb pontokat is érintő rezdülésekig, személyes és intim érzésekig. Egyfajta önleleplezés, önformálási folyamat zajlik a színpadon. Pszichoterápia, ami a nyilvánosság előtt történik, ráadásul egyfajta elvonatkoztatásban is, egy lépéssel immár eltávolodva a fikció felé. A darabban látott Nesic Máté már nem azonos azzal a Nesic Mátéval, akit a hétközna­pokban ismerünk, ez a Rutonic Róbert már egy megszemélyesítendő figura – akár Shakespeare vagy Beckett is írhatta volna –, ez a Virág György már nem az a jó fej srác a klubból, akinek poénjain nagyokat szoktunk röhögni.

Feltárulkozás is egyben tehát ez az előadás, ahogy az alcíme is mondja: Pszichoterápia mindenkinek. Már néhány perc után nyilvánvalóvá válik, hogy a rendező a színészek személyes, privát vallomásaiból építkezve állította össze a szövegkönyvet, amely ugyan az improvizációknak köszönhetően akár változhat is menet közben és előadásról előadásra, mégis van egy váz, amely – az egyéni tartalmaktól elvonatkoztatva – szervező egységként keretet ad az előadásnak.

A sok-sok személyes feltárulkozás pedig végül kollektív, mondhatni, nemzedéki vallomássá áll össze, amelyben a fiatal színészek szembesülnek azokkal a kérdésekkel, amelyek a mindennapjaikat, helyzetüket és fejlődésüket meghatározzák. De ezekre már nem az ő dolguk válaszolni, és nagy szerencse, hogy a rendező nem is késztette erre őket. Mert attól az egész produkció mesterkéltté válhatott volna, épp elég az is, hogy a jelen politikai, közéleti, társadalmi, családi és személyes, egyszersmind társulati kérdéseire vonatkozó dilemmáikat a közönség fejére olvassák. Aztán pedig mindenki vigyen haza magával annyit, amennyi időközben leülepedett benne.

A bemutató után az motoszkált a fejemben, hogy rendes körülmények között minden társulat életében vannak olyan pillanatok, amikor egy szerepet – beugrásként – másik színésznek kell átvennie. A Huszonnégy órás vallomások esetében ez aztán iszo­nyúan nehéz lenne, hiszen előre megírt szövegkönyv híján azok a monológok már egészen másként hangzanának, és akár egészen mást is jelentenének bárki más tolmácsolásában. „Ha az ember nem kockáztat semmit eszméiért, akkor vagy az eszmék nem érnek semmit, vagy az ember” – mondta Platón. Azt azonban máris láthattuk, hogy ezek a fiatal színművészek nagyon sokat érnek, a következő kérdés azonban, amelyre egy másik pszichoterápián majd még választ kell keresnünk, hogy a jelen helyzetben és az adott körülmények között, a mai Vajdaságban a most megkezdett pályájukon mit és mennyit érhetnek el.