Újra meg kellene találni az identitást

– Harminc éve költözött Magyarországra: mennyiben fogadta más világ, mint amit korábban elképzelt?

– Először 1983-ban jártam Magyarországon, és nagyon nagy meglepetés volt, hogy annak ellenére, hogy az angol sajtóban negatív képet festettek a vasfüggöny mögötti életről, azzal szembesültem, hogy nem is annyira szörnyű a helyzet, teljesen normálisak az emberek, mindenkinek volt lakhelye, munkája, sőt a legtöbbjüknek még nyaralójuk is. Persze alacsonyabb anyagi színvonalon éltek, de tetszett, hogy egészen más kulturális közeg fogadott. Azért jöttem, hogy tanulmányozzam a köztéri szobrászatot, hallottam, hogy itt komoly támogatottsága van ennek a területnek, és bár tudtam, hogy mindennek erősen politikai színezete van, kíváncsi voltam: Angliában jóval csekélyebb mértékben foglalkoztak ezzel a műfajjal akkoriban. Tudtam, hogy itt elsősorban a hatalomnak megfelelő alkotók éltek jól, akik például a Lenin-szobrokat faragták, de számos más alternatíva is létezett, gondolok például a Fiatal Művészek Stúdiójára. Szintén kellemes meglepetés volt, hogy a művészeket tisztelték, a kisebb falvakban is tudták, kicsoda Bocz Gyula vagy Bencsik István, ahogyan a többi Pécs környéki szobrászról is hallottak. Nagyon egészségesnek találtam, hogy nem csak a popsztárokat ismerték az emberek.

– Miként változott meg a helyzet az elmúlt három évtizedben?

– Ahogyan jött a pénz Nyugatról, és beáramlott a nyugati szemlélet, úgy a nyugati irányzatok is teret kaptak, és letarolták a magyar értékeket és sajátosságokat. A rendszerváltás utáni időszak nehéz korszak volt sok művész számára, hiszen a piac nehézkesen indult be, éppen ezért nehezen éltek meg, s máig nagyon kevés az aukciós galéria és a gyűjtő, bár az elmúlt években mindez kezdett kicsit javulni. Azonban úgy gondolom, hogy a magyar értékek szomorúan háttérbe szorultak, a nemzetközi trendek határoznak meg mindent, pedig a helyi sajátosságokat meg kellene őrizni a képzőművészetben.

– Hogyan kellene megőrizni, mire kellene odafigyelni?

– Nem gondolom, hogy mindenkinek népművésznek kell lennie, de voltak korábban olyan alkotók, akik a népművészetből kiindulva, de valami újat hozzáadva egészen egyedi alkotásokat hoztak létre, gondolok például Samu Gézára, Varga Géza Ferencre vagy Huber Andrásra. Ők a régi hagyományokat alkalmazva, új megközelítéssel kortárs műveket hoztak létre. A nemzeti identitást – ami sajnos nem biztos, hogy egészséges módon, de manapság politikai jelszóvá vált – el kellene raktározni, használni és felújítani.

– Mi a véleménye a vitákról a köztéri szobrok körül?

– Természetesnek tartom, hogy vannak viták, a problémát inkább az jelenti, amikor a szobor vagy a műtárgy politikai jelenséggé válik. Olyan ez, mint a régi rendszerben lezajlott hasonló tiltakozások a különböző emlékművek körül, igaz, akkoriban jóval kevesebb lehetőség volt a határozott állásfoglalásra. Eleve minden olyan művészet, ami valamiféle politikai identitásból születik, biztosan támadásokat fog kapni azoktól, akik nem értenek egyet az adott irányzat állásfoglalásával. Én azonban soha nem értettem, hogy hogyan képes egy szobor felháborodást szülni, mindez azonban gyakori jelenség a magyar történelemben, számtalan alkalommal estek neki kalapáccsal is egy-egy műtárgynak, azonban ha a politikai szimbólumok bekerülnek a köztéri művészetbe, akkor fel kell készülni a hasonló társadalmi támadásokra.

– Mindez magyar sajátosságnak tekinthető?

– A nyugati világban ritkán tapasztaltam hasonlót, de azért előfordul, például Richard Serra a New York-i Federal Plaza teljesen területére felépített installációján rengetegen felháborodtak, sokan tüntetőleg megváltoztatták a mindennapos útvonalukat, végül el is távolították a művet, de ez nem elsősorban politikai vita volt, a felháborodás inkább arról szólt, hogy a járókelők arra kényszerültek, hogy minden alkalommal megkerüljék ezt az egyébként szerintem nagyon jó szobrot. Ugyanakkor nem gondolnám a politikai vitákat sem magyar sajátosságnak, más posztszocialista országokban, például Romániában is tapasztaltam hasonlókat.

– A művészetében melyek azok az elemek, amelyek egyértelműen az angol származásából fakadnak és melyek azok, amelyek a magyar hatást tükrözik?

– Az angol származásom mindig is fontos volt a művészetemben, mindez elsősorban a tájban és a tájjal való kapcsolatban jelenik meg, a legtöbb munkám természetes vagy félig természetes környezetben épült. Ami ezzel szemben Magyarországnak a hatása, az egyértelműen a Nap: Angliában mindig köd volt, az itteni időjárás megváltoztatta az életemet és a bioritmusomat, Londonban például nagyon szerettem éjjel dolgozni műfényben, idekerülve azonban mindennap ötkor keltem, és mentem dolgozni a napfénybe, illetve az utóbbi években az égitest, illetve annak természetes mozgása önálló témává vált a művészetemben.

– Hosszú éveken keresztül a Pécsi Tudományegyetem dékánja volt, és amikor leváltották, azt nyilatkozta, hogy megkönnyebbült.

– Két cikluson, összesen nyolc éven keresztül voltam dékán, mindez pedig rengeteg adminisztrációval és stresszel járt. Megkönnyebbültem, hogy már nem kell mindezekkel törődnöm.

– Mi a véleménye a magyar oktatási rendszerről?

– Általánosságban nem tudom jellemezni, a művészeti képzésről viszont az a véleményem, hogy nagyon erős Magyarországon, főleg a hagyományos, ötéves rendszerben – egészségesnek és komolynak tartom, hogy egy diák öt évet eltölt az oktatója mellett, sokkal hatékonyabban lehet így fejlődni, mint a nyugati országokban jellemző felosztott képzésben. Itthon a műhelyemben nyolc diák dolgozik, komoly és mély kapcsolat alakult ki közöttünk, mindez pedig előnyös a fejlődés szempontjából.

– Idén Munkácsy-díjjal tüntették ki. Hogyan fogadta az elismerést?

– Nagyon örültem neki, már jó néhány hónapja felhívott a Magyar Szobrász Társaság elnöke, hogy engem terjesztettek fel, és mondtam neki, hogy ennél nagyobb megtiszteltetés és elismerés nem is érhetne, hogy a szakma engem választott, szinte lényegtelen is, hogy megkapom-e végül, de természetesen még jobban örültem, amikor nekem is ítélték.

– Min dolgozik jelenleg?

– Egy új sorozatot készítek, amelyet Pesten, Szekszárdon, Pécsen, illetve több kisebb csoportos kiállításon tervezek bemutatni. Számomra viszonylag újszerű művekről van szó, műanyagot használok, nem faragok, mint egész életemben, hanem öntöm és felépítem a szobrokat, mindez azért is nagy élmény, mert felfrissít szellemileg. Furcsa formákból, asztalszerű és egyéb tartóképződményekből álló egyfajta csendéletekről van szó.