Tóth Ildikó: Olykor az igazság fájdalmas, de biztonságot ad

Szomorú, hogy ami vidéken történik, mintha nem létezne (Fotó: Hegedüs Róbert)

Jelenleg Mészáros Márta filmjét forgatja, amelyben az általa megformált karakter a családjában eltitkolt dolgokkal, a háború zsarnokságaival érett fejjel szembesül. A színésznő szerint érdemes szembenézni az igazsággal, mert utána jobb lesz.

– Mintha kissé a háttérbe szorult volna az elmúlt években. Mi az oka ennek?

– Amikor a Székely Gábor vezette Új Színháznak vége lett, 1998-ban, akkor hirtelen szabadúszó lettem és azóta mindenfelé játszottam. Elsősorban vidéken. Tatabányán majd tíz éven keresztül a Harsányi Sulyom László vezette színházban nagyon szép előadásokat csináltunk, de játszottam Kecskeméten, Kaposváron, Szombathelyen és Budaörsön is, közben a fővárosban kevesebbet voltam jelen. De például a Katona József Színházban beugrottam három előadásba is, amelyből az egyik, a Top Dogs még mindig repertoáron van, és többször megfordultam a Rózsavölgyi Szalonban, a Tháliában, a Radnótiban, a Centrálban és a Jurányi inkubátorházban is. Amikor a társulati létemnek vége lett, nagyon sok filmbe hívtak szerepelni, ennek köszönhető, hogy látványosan jelen voltam. A forgatások csökkenésével azonban az elmúlt években talán nem annyira vagyok előtérben, noha folyamatosan játszom. Voltak évadok, amikor három-négy bemutatóm is volt, és volt olyan is, amikor csak egy-egy. Sajnos ebben az országban ami nem Budapesten történik, az szinte nem létezik, kivéve, ha valami egészen egyedülálló „partizánakció” valósul meg: ilyen volt egy időben a kaposvári társulat, vagy Szolnokon, Egerben is volt hasonló időszak, amikor fantasztikus dolgok történtek.

– Most a Székesfehérvári Vörösmarty Színház társulata válhat ilyen műhellyé, ahová sorban hívják meg a tehetségeket. Ön is elkezdett játszani ott.

– Valóban jó csapat szerveződik Szikora János köré, aki hívott már korábban is, de csak az idei évadtól szerződtem le. Kicsit úgy érzem, hogy hazamegyek, mert sok olyan csodálatos színésszel vagyok együtt, akikkel már régebben vagy a Radnótiban, vagy az Új Színházban egy csapatban szerepeltem.

– Ezek szerint tévhit, hogy a politika miatti színházi átrendeződések is hozzájárultak ahhoz, hogy nincs fixen társulatnál? Ilyen hangokat is lehetett hallani…

– Igen, ez csacsiság, bár lehet, hogy csak végtelenül naiv vagyok: 2002-ben, amikor a Nemzeti Színházat átadták a választások előtt, engem is felkértek a nyitódarab, Az ember tragédiája Éva szerepére. De én nemet mondtam. Sokan politikai állásfoglalásnak vélték ezt – ami az akkori szituációban nem is tűnhetett másnak –, de engem kizárólag morális megfontolások vezettek. Egyébként az a Szikora János hívott, aki most leszerződtetett a fehérvári társulathoz. Ezt a tettemet sem akkor, sem azóta nem lovagoltam meg, pedig lett volna rá lehetőségem, pontosan azért, hogy ne erősítsem a döntésem politikai színezetét.

– Társulathívő egyébként? Hogy látja, megváltozott az elmúlt években a társulatban való gondolkodás attól, hogy jobban szétszóródott a szakma?

– Nem változott meg szerintem, inkább kialakult a szakmánkon belül egy olyan vonal, amely a televízió, az ismertség felé húz inkább, és egy olyan, amelyik ragaszkodnak a társulati léthez. Folyamatosan jól működő, sikeres előadások állandó társulatban képesek megszületni. Hiszek a csapatszellemben, a műhelymunkában. A külföldi nagy színházcsinálók folyamatosan egymásra figyelő, reflektáló, fix csapatot alakítanak ki. A sikeres magyarországi független színházak is így tudnak jól működni.

– Mészáros Márta most készülő filmjében, a Született Bécsben című munkában az ön által megformált asszony a háborútól megrázott család tagjaként keresi az igazságot.

– A történet szerint én egyedülálló nőként Bécsben elég jómódban élek, és egy ügyvédi irodában dolgozom. A fiam közben máshol tanul. Hazautazásomkor kiderülnek a család múltjából hazugságok, mire elkezdek nyomozni. Közben döbbenek rá, hogy nem a vér szerinti édesanyám nevelt fel. A szovjet megszállás idején rengeteg nőt megerőszakoltak, sok gyermek ezért árvaházban nőtt fel, vagy idegen családnál. A történet szerinti vélt anyukám is így vált nevelőszülővé. A film többek között arról próbál beszélni, hogy fontos, hogy az igazság kiderüljön, és az is, hogy a gyökereivel tisztában legyen az ember.

– Mi történik, ha nem nézünk szembe a hazugságokkal?

– Valamit az ember zsigerileg érez az igaztalan vagy elhazudott élethelyzetekből. Mészáros Márta interjút készített olyan hatvanöt év körüli férfiakkal és nőkkel, akik erőszakból születtek meg, és mindegyikőjükben volt valami megmagyarázhatatlan frusztráció vagy bizonytalanság. Akiknek megmondták az igazat, sokkal egészségesebben és biztonságosabban tudtak közlekedni a világban, mint akik elől elhallgatták a történteket. Azoknak sokkal nagyobb trau­mát okozott később a felismerés. A hazugság mindig bizonytalanságot szül és bármennyire fáj, jobb helyre tenni az eltitkolt dolgokat. Olyan ez, mint amikor beraknak egy szobába, ahol sötét van, és nem tudod, hogyan tovább. Az igazság lehet, hogy fényes és fájó, de biztonságot ad, mert látni kezdesz.

– Ősi vágyunk a gyökereink és az igazság megismerése.

– Nem véletlen, hogy minden népnek eredettörténetei, mondái vannak arról, hogy honnan származott. Akkor hogyne lehetne meg ugyanez a vágy az egyes embernél?

– Mészáros Mártával elsőként dolgoznak együtt. Mit jelent önnek ez a találkozás?

– Minden napot csodaként élek meg a közös munkában: Márta végtelenül kíváncsi és igazságkereső, pontosan lát dolgokat, és amikor fogalmaz és elemez valamit, nagyon tárgyilagos tud lenni. Nagy ajándéknak élem meg a forgatást, amelynek a tervek szerint december 15-én érünk a végére.

– Létezik a közönség soraiból jövő általános vélekedés az ön játékát illetően, hogy Tóth Ildikó az a magyar színésznő, akinél nem lehet észrevenni a határt, amikor belép egy szerepbe. Mintha az öné lenne az az őszinte játék, amit sokan keresnek a színházban ..

– Nem hiszem, hogy én lennék az egyetlen, aki így dolgozik, de nagyon jólesik, ha ezt gondolják rólam. Az embert annyi minden éri, mind a szakmai, mind a magánéletében, ami hat a játékára is. Én két-három éve érzem, hogy már akkora a gyermekem, hogy jobban oda tudom adni magam a szakmámnak újra. És szerencsém is van azóta.

– Rengeteg szereppel a háta mögött hogy látja, miért jó, hogy ezt a hivatást választotta?

– Szeretem, hogy közösen gondolkodhatunk helyzetekről, hogy nem csak egy igazság van, hanem sokféle, hogy könnyű elveszni benne és nehéz kikeveredni belőle. A színház pedig segíteni tud az egyéni utak megfejtésében, nemcsak a nézőnek, hanem nekünk, színházcsinálóknak is.