Tízezer kép

Korniss Péter 1978 és 1988 között egy Tiszaeszlár és Budapest között ingázó ember, Skarbit András életét követi. Az ebből készült albumkiállítás képei olyan természetes töménységgel – a világ bonyolultságán sopánkodóknak csattanós válaszul –, szerves egyszerűséggel visznek el az útközbenbe, a falu és a város között ingázó munkásember életébe. Ennél jobban talán semmi nem adhatta vissza azt a közbülső létállapotot, amely a késő Kádár-kor legjellemzőbb eleme volt. Az ember persze mindig közben van, a volt és a lesz között, ám ennek lényegét a közbülső lét valóságát csak igen keveseknek sikerül gondolattá, képpé, zenévé sűríteniük. Ahogy Csoóri, maga is némiképp megdöbbenve a képek erejétől írja: „…a képek fegyelmezett felszíne alatt a hetvenes, nyolcvanas évek Magyarországának megkínzott szellemképére is ráismerhet az ember. Az otthonossá vált otthontalanságra, a bizonytalanság és az örökös úton levés közérzetére, amely egy újhitű kalandornak folyamatos izgalmat jelenthet – egy munkának és egy nemzetnek azonban csak közeli meghasonlást jelent.”

Korniss Péter elszántságát, de akár bátorságnak is mondhatjuk, a számok jellemzik: tíz év alatt, amíg Skarbit Andrást fotózta, tízezer képet készített róla. Ebből válogatta ki azt a száznegyvenet, amelyből összeállt a kiállítás. Csoóri egészen egy kínai aforizmáig jut el a fényképek értelmezése kapcsán: az ember az unalmon át érkezik az elragadtatáshoz. Kornissnak bőven volt része az unalomban, hiszen hőse, akinek éppen az a lényege, hogy nem hős, az antihős Skarbit András élete nem volt fordulatos és látványos. Ásott, csákányozott, vízvezeték csövet rakott le. Korniss – írja Csoóri – már-már abba is akarta hagyni az ingázó képtörténetet, de Csoóri kitartásra biztatta. Tudta, hogy a csodaellenes hétköznapokból kellett megmutatnia valamit, ami maga a csoda.

A fotósnak ez úgy sikerült, hogy az útközbeni ember életét két helyszínen rögzítette képek ezreivel. A rákényszerített munka idegen világában és otthon. A két helyszínen készült fotók összecsattintása lézersebészi pontossággal mutatja meg Skarbit András kettős arcát és vele együtt a magyar nemzet történelmi tudathasadását is. A főhős odahaza: „él, ragyog, magabiztos, kertet ápol, disznót vág, családot kormányoz, mulat, barátkozik szomszédaival és Istenével – a munkahelyén pedig szelíd lágerlakó”.
Kedvelt stíluseszközével, Csoóri Sándor kérdéssel foglalja össze gondolatai sorát: „Nem tudom, hogy mi kortársak: tanúk vagy résztvevők, fölfoghatjuk-e első átnézésre a kiállított képek igazi jelentését?” A kérdésen gondolkodunk, és ha megnézzük Korniss képeit, arra jutunk, amire Csoóri, kimondhatjuk mi is, hogy Korniss Péter fotóesszéje elbeszélő és elégikus képek sora.

Hiteles és fontos az a munka, amelyet akkoriban Korniss Péter és Csoóri Sándor elvégzett. Nem tükröztek és trükköztek, a valóságot mutatták meg. Ezt a mutatványt pedig korábban is, ma is úgy nevezik: művészet.