Tizenkét dühös ember Pécsett

Tizenkét amerikai esküdt, bezárva egy bírósági terembe. Feladatuk, hogy egyhangú döntést hozzanak: bűnös-e a vádlott apja meggyilkolásában? Reginald Rose darabját, amely részben a halálbüntetés ellen érvelt, 1954-ben mutatták be, az amerikai CBS televízió csatornáján. A sikernek köszönhetően három évvel később Sidney Lumet rendezett belőle filmet Henry Fonda főszereplésével, amely az egész világra hatással volt – az előítéletek lebontásának emblematikus történetévé vált, a rasszizmus és a tömegpszichózis kérdését középpontba helyezve. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban a közelmúltban Cserhalmi György rendezésében tűzték műsorra a drámát, és az idei POSZT-on beválogatták a versenyprogramba, ahol szombat este volt látható. Cserhalmi rendezői koncepciója azonban számos problémát felvet: a dráma az előadás első felében nem tudta megfogni a közönséget, és több életszerűtlen megoldás, indokolatlan színpadi akció terelte el a figyelmet a mondanivalóról.

Az eredeti történetben – az ötvenes évek gondolkodásmódjának megfelelően – tizenkét férfi esküdtnek kellett meghoznia a döntést a vádlott afroamerikai fiú életéről. A mostanában színpadra állított adaptációk ebben a kérdésben többnyire változtattak a nemek arányán: a 2007-es győri változatban például minden szereplő nő volt. Cserhalmi György és a darab dramaturgja, Sediánszky Nóra úgy döntöttek, az ő feldolgozásukban hat férfi és hat nő képviseli az amerikai társadalmat. Ez alapvetően jó koncepciónak tűnt, bár némi zavart okozott a történet időbeli elhelyezésében, a Vereckei Rita által tervezett jelmezek ugyanis ennek ellenére korhűek maradtak. További problémát okozott, hogy a darab legerősebb szereplői továbbra is férfiak maradtak, s ebben a dominanciaharcban a nők háttérbe szorultak. Hatuk közül csupán kettő képviselt némi erőt és erkölcsi tartást, ám ők meglehetősen maszkulin figuraként voltak jelen – hiába volt hát a szereplők fele nő, a női identitáshoz tartozó tulajdonságok – például az anyaság – nem jelent meg a színpadon. Magas sarkúban tipegő, sminket igazító, újra meg újra átöltöző, röhögcsélő buta nőket látunk, figuráikat – egy kivétellel – nem rázta meg, hogy egy gyerek életéről kell dönteniük.

A szereplők közötti feszültségek már a dráma legelső pillanataiban világossá váltak, sőt, olyan hangerővel és intenzitással robbantak be az esküdtek a tárgyalóterembe, hogy innen lehetetlen volt tovább építkezni: nem volt íve a drámának. Hogy a cselekmény mégis tudjon haladni, a rendezőnek muszáj volt néhány ponton oldani a feszültségeket töltelékjelenetek beépítésével. Ezek azonban teljesen eltörölték az addig elért hatásokat, életszerűtlenné, színpadiassá tették az ábrázolásmódot. Visszatérő motívumként szerepeltek az előadásban a parókák, amelyek – kissé szájbarágósan – a köpönyegforgatást szimbolizálva vándoroltak karakterről karakterre, ahogy az egyes szereplők változtatták véleményüket. A játék végpontja az volt, amikor az egyik női szereplő, a tizenegyedik esküdt (Varga Lili) levette fejkendőjét és kopaszon játszott tovább.

Az előadás eszköztára a darab vége felé egyszerűsödött, így a hatások is tisztábbak, erősebbek lettek, megszületett a drámai feszültség. A rendezés egyik jó ötlete, hogy a történet előrehaladtával fokozatosan megjelenik a tizenharmadik szereplő a háttérben, a fekete fiú, akinek a sorsáról döntenek. A tizenkettedik esküdt (Kerkay Rita) által felrajzolt portré egy kék szemű, ártatlan afroamerikai arcot ábrázolt, a kép hátterében pedig roma motívumok jelentek meg, erősítve a nekünk aktuális jelentést, hiszen sok olyan mondat elhangzik, amelyet ma is írhattak volna.