Kultúra
„Tíz évre elég, amit kint tanultunk”
Január 17-én mutatja be Ferenczi György és a Rackajam az Egyesült Államokban készült új lemezt
– Milyen tapasztalatokkal gazdagodtak az Egyesült Államokban, a legendás Nashville-ben, ahová a végül Rackák menni Amerika címet kapott új lemezük felvételére utaztak ki?
– Az volt a cél, hogy kipróbáljuk magunkat. Nem karriert csinálni mentünk ki, hanem szerettünk volna olyan körülmények között dolgozni, mint a műfaj világsztárjai, és ez sikerült is. Magyarországról nagyon nehéz nemzetközi visszacsatolást kapni. Csak úgy lehet, ha elmegy az ember külföldi fesztiválokra, akkor láthatja, milyen hatást vált ki a zenéje. Egy ilyen színvonalú stúdióban a hangmérnöki és a produceri visszacsatolások által azonnal lehet érezni, hogy milyen egy banda. Nekünk ez volt a fontos, hogy tudjuk, hol állunk. Itthon minden iskola nélkül kell a szakmát megtanulni, de ha az ember komolyan szeretne muzsikálni, akkor fontos, hogy kapjon ilyen visszajelzéseket. Most tíz évre elég, amit kint tanultunk.
– Mennyiben volt más a kinti stúdiózás?
– A munka metodikája nem különbözött az itthonitól, a különlegességét az adja, hogy csak egyetlenegyszer játszottuk fel a műsort, akár egy koncerten. Egyszerűen nincs értelme, hogy az ember nekiálljon szöszmötölni. Úgysincs arra lehetőségünk, hogy hónapokra kibéreljük a stúdiót, ezért úgy voltunk vele, menjünk ki, csináljunk a stúdióban „live” koncertet. Bevállaltuk, és hála istennek nagyon jól sikerült. Még sosem készítettem olyan lemezt, amely ilyen mértékben visszaadta volna a koncertezés élményét.
– Mennyire szólt bele a munkába?
– Semennyire. A hangmérnök megkérdezte, mit szeretnénk. Azt feleltem, hogy amit neki mond ez a muzsika, úgy vegye föl, úgy keverje, a produceri munkát is úgy végezze rajta. Életemben először semmibe sem szóltam bele. Amit ő belehall, olyan lesz a lemez. Neki ezt „mondta” a Rackajam. A saját szakmai tapasztalata, a saját iskolái, egyéni ízlése alapján keverte az anyagot, és meg kell hogy mondjam, szenzációsan szól. Fantasztikus látni, ahogyan a mi kultúránk keveredik az övékével. Izgalmas a végeredmény.
– Vannak, akik csak beszélnek a zenében megélt szabadságélményről, és vannak, akik valóban megélik. ez utóbbi csoportba tartozik. Korlátokat azért szab magának?
– Kell, hogy a koncertnek legyen íve, hiszen az emberek jegyet váltanak rá, vannak elvárásaik. Gyakran elszállok a fellépéseken, de tudom, nincs fontosabb annál, mint hogy a közönség jól érezze magát, miközben mi muzsikálunk. Ezt az egy korlátot szabom magamnak, semmi mást. Mindemellett nem szabad leszabályozni magunkat, sokat dolgoztunk azért, hogy mindannyian felszabadultan, aktívan vehessünk részt az alkotói folyamatban. Az új műsorok összerakásakor olyan dolgokat is kipróbálunk, amelyek szerintem másnak eszébe sem jutnának. Elrugaszkodunk a megszokott formáktól, módszerektől. Egy idő után pedig megtaláljuk, mi az optimális a közönségnek. Ha valami új kerül a színpadra, annak van háromnégy hónap érési ideje, amíg megtalálja a végső formáját. Azt, ami nekünk is jó és a műsorba is illeszkedik.
– Fontos eleme a koncertjeiknek az improvizáció, ami azért kockázatos. Hogyan lehet kijönni egy-egy zenei zsákutcából?
– Nagyon nehezen. Egy kézben kell lennie a vezetésnek, ez a legfontosabb. Valahogy úgy, mint egy cigányzenekarban a prímásnak. A Rackajamben én vagyok a prímás, azaz ha nem adok egyértelmű irányt, akkor az egész produkció szétesik. Sokszor előfordul, de ezt nem is próbáljuk elkendőzni. A legnagyobbakat magunkon szoktunk nevetni, az emberek pedig szeretik ezt. Így legalább látják, hogy nem gépek vagyunk. A Racka nagy kihívás, mert fölállunk egy pengeélre, aztán lehet, hogy nem a jó oldalra esünk le.
– Elsősorban a rhythm and blues a kiindulópont, onnan közelít a Rackajam a népzenéhez. Mindig egyértelmű az odavezető út?
– Nem, attól függ, hogy min keresztül megy. Sok elektronikus utalás is van a zenénkben, miközben akusztikus zenekar vagyunk. A fő irány – elsősorban miattam – a rock and roll és a népzene, de nem akarok senkit megváltoztatni. Ádám (Apáti Ádám – a szerk.) hozza a saját zenéit, Miki (Jankó Miklós – a szerk.) szereti az igényes, jó popzenét, Gábor (Bizják Gábor – a szerk.) pedig klasszikus zenész volt, ez a vonal is megtalálható a muzsikánkban. Semmit nem szabad kizárni.
– Milyen ma a magyar népzene helyzete ön szerint?
– Jónak látom, a nyolcvanas évek óta rendszeresen járok táncházba, muzsikálok népzenészekkel, több
generációt is van szerencsém ismerni. Úgy érzem, legitimmé vált, többek között a Csík zenekar sikereinek köszönhetően ugyanúgy elfogadták ezt a műfajt is, mint a popot vagy a rock and rollt. Majdnem minden este talál az ember táncházat is, nem csak diszkót. Ez óriási előrelépés. A műfaj népszerűsítésében persze a Fölszállott a páva című műsor is sokat segít, de leginkább az, hogy a srácok, akik ebben a műfajban játszanak, ugyanolyan városi fejek, mint a rock and roll zenészek. Egy helyen szórakoznak, ugyanoda járnak bulizni. Négyöt éve pedig a haverkodás is jól működik a műfajok között. Mindenki játszik mindenkivel.
– A Petőfi-lemez fordulópont volt az életében, a szövegközpontúság került előtérbe. Ez hatással volt a későbbiekben a dalszövegírás folyamatára?
– Nem írom másképp a szövegeket, ugyanakkor a Petőfi-lemez miatt a műsorunk kilencvenkilenc százalékát ki kellett gyomlálni a színvonalbeli különbségek miatt. Sokat írok most is, de ebből viszonylag kevés kerül műsorba, egyszerűen azért, mert nem akarom versenyeztetni a saját szövegeimet Petőfi vagy Kiss Anna verseivel. A Petőfi-lemez ilyen szempontból mindenképp fordulópont volt. Nagyon meg kell válogatni, milyen saját dolgokat engedünk be a műsorba. Ennek viszont megvan az az előnye is, hogy ami aztán bekerül, az tényleg jó.
– Számít valamit a zenekaron belüli generációs különbség? Jelent ez bármiben hátrányt a közös munkában?
– Csak előnyt jelent. Jó hatással vannak ránk a fiatalok, nem engednek minket ellustulni. Mindenhez van energiájuk, ezért mellettük topon kell lennünk. Más mennyiségű feladatot lehet adni nekik, ez jót tesz a zenekarnak, mert így sokkal több mindennel tudunk foglalkozni.
– A Rackák menni Amerika című új lemezüket január 17-én, a Fonó Budai Zeneházban mutatják be, az
esten egy 1962-es wurlitzer zongora is színpadra kerül.
– Igen, volt a nashville-i stúdióban egy 1957-es darab. Gabi és Ádám is játszott rajta, és nagyon élvezték.
Nekem meg volt egy itthon, most épp felújíttatom, a lemezbemutató koncertre kész is lesz. Ezt a hangszert Ray Charles zenéjéből ismerem. Az egyik legjobb elektromos koncertzongora, imádom, mert még barátságosabb és még melegebb lesz tőle a hangzás. Ráadásul a hangszer idős kora ellenére teljesen alkalmas a hurcolgatásra. Nem mellesleg pedig Ádámot végre kiszabadítjuk a „páncéljából”, levesszük ugyanis róla azt a hatalmas tangóharmonikát és beültetjük a zongora mögé.