Titkos pappá szentelés a diktatúra szorításában

A szerzetesek évszázadokon át tartó munkája és hitközössége legutóbb a huszadik század közepén került veszélybe, hiszen előbb oktatási tevékenységükkel kellett felhagyniuk, majd 1950-ben hivatalosan is feloszlatták őket, s így négy évtizeden át csak illegalitásban működhettek.

A rend azonban a diktatúra szorításában sem oszlott fel, hiszen voltak olyan szerzetesei, akik a börtönt és az egyéb viszontagságokat vállalva, titokban tovább működtették, átmentették, és a rendszerváltás után újjá is szervezték. Ezeknek az éveknek, a hányatottság és a fenyegetettség időszakának állít emléket Ullmann Péter Ágoston premontrei szerzetes új könyve, az Inkább létezni, mint látszani, amelyben saját élettörténetén keresztül meséli el, milyen volt vallásgyakorló katolikusnak, illetve papnak lenni a szocializmus évtizedei alatt.

Ullmann Péter kalandos, viszontagságos életútján igen sok fordulópont volt, s ez jórészt külső akadályoknak, elsősorban a Kádár-rendszernek volt tulajdonítható. A szerzetes 1940-ben született értelmiségi családba – édesapja mérnök, édesanyja tanító volt –, s már az első gyerekkori élményei a háborúhoz, a meneküléshez, a félelemhez kötődtek. Iskolás éveitől kezdve aktív hitéletet élt, gimnazista korában a Regnumhoz is csatlakozott. Kamaszként bizakodott az ’56-os forradalom sikerében, ott volt a Sztálin-szobor ledöntésénél is, majd átélte a forradalom bukását és következményeit. Érettségi után a Központi Papnevelő Intézet növendéke lett, ám 1959-ben elbocsátották, így kénytelen volt illegálisan folytatni teológiai tanulmányait, s a premontrei rendbe is csak titokban léphetett be. Dolgozott kántorként, segédkezett kórházakban, majd orvosnak is tanult, ám mivel két államellenes perben is fölmerült a neve, tanulmányait itt sem folytathatta. Pappá is csak titokban válhatott, 1972-ben Krakkóban római engedéllyel szentelték fel a zsámbéki prépostság rendi titulusára, a rendszerváltozásig azonban hivatalosan nem misézhetett.

A Szent István Társulat kiadásában megjelent visszaemlékezése műfaji tekintetben egyszerre saját és kortörténti értelmezés, amely a történelem és a memoárirodalom között mozog. A kötetet korabeli fotók, rendőrségi és bírósági dokumentumok színesítik. Az igen sok információt tartalmazó könyv egyébként nemcsak a szerzetes Ö. Kovács József történész által rögzített visszaemlékezéseit tartalmazza, hanem Szabó Csaba hiánypótló rendtörténeti bevezetőjét is. Emellett a két társszerző arról is gondoskodott, hogy gazdag lábjegyzetanyaggal segítse az olvasót, a könyv végén pedig a visszaemlékezések során megemlített személyek rövid, lexikonszerű életrajza is megtalálható. Maga a memoár azonban szerencsére egyáltalán nem száraz tények időrendi felsorolásából áll, sőt, mivel rögzített beszélgetések legépelt, szerkesztett szövegváltozatairól van szó, magukon hordozzák az élőbeszéd-szerűség jegyeit, szófordulatait. Ez egyértelműen a kötet javára válik, mert így személyesebbek, jobban átélhetők a múlt egyes fejezetei.

Az Inkább létezni, mint látszani című mű tehát izgalmas dokumentuma annak, hogyan vezet az út a papságig egy olyan rendszerben, ahol titokban kell tartani a hitéletet. Ullmann Péternek harminckét éves koráig kellett várnia, hogy többszöri hazai elutasítás után külföldön felszenteljék, s az eseményről senkinek, még saját édesanyjának sem beszélhetett, hivatását pedig a rendszerváltozásig nem gyakorolhatta. A szerzetes rendkívül érdekesen meséli el, hogyan küzdött meg a nehézségekkel: a rendőrségi kihallgatásokkal, az eltanácsolásokkal, a reménytelen munkakereséssel. Könyvének legérdekfeszítőbb részei pedig azok, amikor személyes tapasztalatai a történelmi kor jellemző lenyomataivá váltak.