Kultúra
„Tisztelettel figyelem, amikor egy fiatal ember felforgat mindent”
Szinetár Miklós: A színházi sajátosságoknak megfelelő kiválasztási rendszert kellene felállítani az igazgatói poszt betöltésére
– Pályázat című háromrészes sorozatának befejező kötete, a Senki többet? Pályázat harmadszor nemrég jelent meg. Ön szerint van-e hátránya annak, hogy a színházigazgatói pozíciókat mindig pályáztatják? Egyáltalán mennyire valódiak a pályázatok?
– Úgy látom, hogy a színházak nagyon különbözők, ennek megfelelően eltérő kiválasztási rendszereket kellene bevezetni. A két nagy költségvetésű nemzeti intézménynél, a Nemzeti Színháznál és a Magyar Állami Operaháznál a pályázatot elbíráló bizottság csak tanácsadó szerepet tölthetne be. Az igazgatót – vállalva döntéséért a felelősséget – a miniszternek kellene kinevezni. Ez így van Franciaországban és a világ több más országában is. Ezzel szemben a kisebb színházak esetében kártékony dolog, ha beleszólnak abba, hogy ki legyen az igazgató: ezeknél döntsön a pályázat.
– Magyarországon létezik egy rendszer, amely alapján nemzeti besorolást kaphat egy színház. Mennyire elégedett ezzel? Milyen feladatot jelent ez egy színház számára?
– Ha több színház megkapja a címet, akkor jó, ha ez több támogatással jár. Az érintett színházak részéről viszont kötelezővé kellene lenni, hogy széles közönségréteget szolgáljanak. Éppúgy meg kell felelniük a magas intellektuális igényeknek, mint a populáris elvárásoknak, helyet kell biztosítaniuk a kísérleteknek és a konzervatív művészetnek egyaránt.
– Az alternatív színtársulatoknak hol van a helyük, és mennyire kell államilag támogatni a színházi kísérletezést?
– Az alternatív színjátszásban is vannak profik, és vannak amatőrök – azonban a legamatőrebb előadás is kielégíthet bizonyos szükségleteket. Itt is – mint az egész színházi világban – szükség lenne egy kulturális vezetésre, amelynek az lenne a dolga, hogy felmérje saját lehetőségeit és eszközeit, eldöntse mire fordítja forrásait, illetve osztályozza a produkciókat és értékük szerint támogassa azokat, majd ezért vállalja a felelősséget.
– Hogyan látja a színházi szcéna átpolitizáltságát hazánkban?
– Tény, hogy a színház nem élhet meg politika nélkül: a nagy klasszikusok mind politizáltak, a Tartuffe-től a Don Carlos-ig, a III. Richárdtól az Ármány és szerelemig. Ha ezeket a műveket jól eljátsszák, az maga a politika. Itthon az teszi rosszá a helyzetet, hogy az egyes művészek személyes hovatartozása meghatározza a sorsukat.
– Mi a helyzet a fiatal és idősebb rendezők értéklátásával?
– Szerintem a fiatal generációnak mindig igaza van: ők hozzák az új hangokat. Mindig tisztelettel figyelem, amikor egy huszonöt-harmincéves ember teljesen felforgat mindent, és új dolgokat akar. Nem szeretem ugyanakkor, amikor ötven–hetven évesek ismétlik azt, amit harminc évvel ezelőtt csináltak. A fiatalok között is vannak, akik igazi értékeket képviselnek, és az öregek között is dolgoznak, akik megőrizték a „jaj, csak új legyen” attitűdöt. A fiatalságnak az a feladata, hogy változtasson és kitaláljon, és amikor megérett, akkor talán forduljon a maradandó értékek felé.
– Színházi kontextusban mi számít értéknek?
– Sokféle értékről beszélhetünk, de számomra két dolog nagyon fontos: az előadással vagy elgondolkodtatjuk a nézőt a saját sorsáról és a világról, vagy felhőtlenül megnevettetjük őket, és adunk nekik két boldog órát.
– Állami támogatások nélkül nehezen élhetnek meg produkciók. Ön szerint mennyire korlátozza ez a helyzet az alkotói szabadságot?
– A művészi önállóság mindig relatív volt: Bach és Michelangelo is megrendelésre dolgozott. Ha az állam beleszól abba, hogy milyen darabokat játsszon egy színház, hogyan osszák ki a szerepeket, hogyan rendezzék meg – az nagyon rossz. Ugyanakkor hosszabb távon – éves, kétéves viszonylatban – megrendelő lehet, és kell hogy legyen: szükséges meghatároznia, hogy ahová ő adja a pénzt, ott mit vár el közönségszámban. Engedheti a kísérleteket negyvenszázalékos kihasználtsággal, kockázatokat kerülő programtól elvárhat akár kilencvenszázalékos látogatottságot is. Ezenfelül azt is ellenőriznie kellene, hogy a beadott pályázatoknak van-e közük a valósághoz.
– Tanárként hogyan látja a fiatal színészek lehetőségeit?
– Kiszolgáltatottabbak, mint korábban: divatáramlatoktól, rendezőktől, igazgatók szeszélyeitől függenek, és sok helyen a létminimum is alig biztosított. Vannak nagy lehetőségek nagyon ritkán, kisebbek gyakrabban, de az egészet csak akkor érdemes csinálni, ha a játék maga örömet okoz.
– Mikor határozta el, hogy megírja a tapasztalatait a Pályázat három kötetében?
– Mindig szerettem volna írni, és különböző jegyzeteket készítettem a gondolataimról. Később kitaláltam azt a formát, amiben megírtam: az elmúlt évek során négy különböző növendékem kérdezte meg tőlem, hogy pályázzon-e igazgatói pozícióra, és innen támadt az ötlet, hogy levelezésbe foglalom a tapasztalataimat.
– Milyen tervei vannak?
– Most is jegyzetelek mindennap – így akár még írhatok is. A szolnoki Denevér-rendezésemmel októberben Ravennába megyünk, jövő márciusban pedig az Erkel Színházban a Cigánybáróból lesz premierem.