Terhet hordó csúf szörnyalak

A korábban ötnyelvű – magyar, német, román, ruszin-rutén –, ámbár egységes etnikumot szétdarabolták, nem sok híján erre a sorsra jutottak a középkor óta fennálló építészeti műemlékek is. Különösen a régiségükkel, kultúrájuk erejével bíró templomok – és egyházak – sínylették meg máig hatóan is a barbár „népszabdalást”.

Halmi (Halmeu) ötezer lakosú nagyközség román területen, 33 kilométerrel északkeletre Szatmárnémetitől, pár száz méterrel délre az ukrán határtól, 1920 előtt Ugocsa vármegye Tiszántúli járásához tartozott. Volt járásbírósága, szolgabírói hivatala, kereskedelmi bankja, takarékpénztára, vasútállomása és postahivatala. Az 1891. évi népszámláláskor 2051 magyar lakost írtak össze a településen, az 1910. évi – utolsó – cenzus idején 3455 lakosából 3341 magyar, 51 német ajkú volt. Vallási megoszlás szerint 613 római katolikus, 1196 református, 1061 izraelita. A jelenlegi magyar népesség másfél ezer fő körül mozog, ez a száraz statisztikai adat rámutat az elmúlt évszázad népmozgásaira, történelmére.

Halmi Árpád-kori település, amelynek nevét először 1216 és 1220 között keltezett levelek említik: 1217-ben „Terra Holmy” alakban, 1219-ben a Váradi Regestrumban. Fényes Elek 1851-ben megjelent Magyarország-összeírása szerint II. András királysága alatt (1205–1235) a Szentpáli nemzetség birtokai közé tartozott a község. A tatárjárást megelőző időkből nem maradt fenn más adat. 1274-ben Kala Tamás volt a földesura. 1319-ben Károly Róbert király János fia Tamásnak adományozta György fia Péter Ugocsa vármegyéhez és Sasvárhoz tartozó birtokait. Az erdélyi püspökség ugocsai főesperességéhez tartozó Halmi plébánia papjával együtt szerepelt az 1333. és 1334. évi rendkívüli pápai tizedjegyzékben. Szent György titulusát csak egy jóval későbbi, 1451-ből származó oklevélből ismerhetjük.

A 13. század végén vélhetően fából ácsolt halmi templom puszta helyén, a Káta nemzetség és a belőle származó Csarnavodai és Surányi famíliák ugocsai birtokközpontjában épült az új, gótikus egyház, valamikor a 14. század végén. Lombos fákkal körülvett, eredetileg torony nélküli templom, amely a forgalmas országút mentén, a települést átszelő térség gyepes halmán található.

Amint az építtetők, úgy azok pontos kilétét sem ismerhetjük, akik a tört és faragott kőből falazott, kelet felé tájolt szentélyű istenházát fundálták. Az épület – a kornak megfelelően – téglalap alaprajzú hajóval és a nyolcszög három oldalával záródó apszissal készült, falait kívülről nyolc rusztikus, lépcsős falpillér támasztja. Csúcsíves bejárat nyílik a hajó déli oldalán, fölötte két gótikus ablakkal, hasonlóan a szentély négy egyforma – szintén csúcsíves – ablakához. Az apszis északi falához kapcsolódó, majd a reformáció átvételével fölöslegessé vált sekrestye helyét a gótikus átjáró vakkerete mutatja. Két szakaszos, záróköves keresztboltozat borítja a szentélyt, az egyik falkonzol gyanánt szürke kőből faragott csúf szörnyalak viseli a boltívek terhét immáron közel hat évszázada, régészek és művészettörténészek az 1430-as évekre keltezik.

Vésett kőtábla emlékeztet arra, hogy itt kötött házasságot 1632. június 4-én Kemény János erdélyi fejedelem Kállai Zsuzsánnával. Halmi templomáról bővebb írásos feljegyzést az 1717. évi tatárpusztítás utáni korból ismerünk. Akkor már nem volt meg a sekrestye, eltűnt a középkori szenteltvíztartó, és akkoriban pusztulhattak el régi falképek. 1852-ben óriási szélvihar döntötte romba az ácsolt fa haranglábat, azt követően tervezték és építették meg 1858 és 1963 között a téglából falazott, alul négyszögű, a második emelettől nyolcszegletű – neogótikus – harangtornyot. Ez utóbbi, arányos formájával és csúcsíves ablakaival jól illeszkedik a felső-tiszavidéki és a szilágysági rokonemlékeihez.