Tasnád gigászi gótikája

A délre néző, mérműves ablakok és a falkutatás nyomai (a szerző felvétele)

Tasnád (Tasnad), az egykori Közép-Szolnok vármegye Mátyás-kori mezővárosa az Ér folyócska mellékvizénél található, fontos közlekedési utak csomópontjában, Ady Endre „hepe-hupás vén Szilágysága” fölé magasodó szélfútta löszös dombháton. Jelenkori lakossága nyolcezer fő, amelyből háromezren magyar ajkúak. A település vonzerejét a határában nemrégiben feltört meleg gyógyvíznek és a gyorsan kiépülő fürdőtelepnek köszönheti.

Legkorábbi írásos említése 1246-ból maradt fenn, amikor IV. Béla király a tatárjárást orvosló szándékkal kiemelte a helyben letelepülőket az erdélyi vajda, az ispánok és a bírák hatásköre alól. Erődítmény épült a magaslaton az 1241-es pusztítás keserű leckéje nyomán, azonban nem szilárd kőből, merthogy a környéken csak fából és égetett agyag téglákból lehetett építkezni. Béla király és soltészei hívására szép számmal érkeztek német ajkú telepesek is a nyugati országhatáron túlról.

Jóval később kelt levélből tudható meg, hogy 1435-ben Csaholyi János és László, Csáki György fiai, László, Ferenc és György, Szarvadi Szénás Péter, János, György, István és András önkényesen elfoglalták György erdélyi püspök tasnádi birtokát, a szintén erdélyi püspök Máté javára. Ez az esemény rávilágít a helység különleges jogállására. Az 1250-es évektől fogva sorra megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a település az erdőn túli (erdélyi) egyházszervezet második legfontosabb bázisává váljon. A Meszes-hegységen inneni püspöki helynök tisztét 1301-től a mindenkori tasnádi plébános látta el, akinek joghatósága kiterjedt a krasznai, szatmári, közép-szolnoki és ugocsai főesperességekre is.

Az Anjou-, majd Zsigmond-kori mezővárosi fejlődésben Zilahhal rivalizáló Tasnád rangban és befolyásban előbb megelőzte, majd megerősítette szerzett privilégiumait és javadalmait. Templomának védőszentje – amint a gyulafehérvári székesegyházé is – Szent Mihály volt, az ő alakja látható püspöki vikárius pecsétjén is. Az 1470-es évek elejétől zajlott nagyszabású templomépítkezés híven tükrözi a vállalkozás anyagi erejét és az alkotás mesteri minőségét. Első lépésként lebontották a 13. századtól több perióduson át bővített és alakítgatott plébániai egyházat, majd az újrahasznosítható építőanyagot bedolgozták az új épületbe. A túlnyomó részben világos vörösre égetett téglákból, és kőtörmelékből emelt falak egyhajós gyülekezeti teret, keleten fél nyolcszöggel záródó szentélyt alkotnak, a teljes belső hosszúság 38 méter. Északon nyolcszor nyolc méter alaprajzú sekrestye csatlakozott a szentélyhez, amely a magas rangú egyházi hivatal számára is szolgált.

Az épület déli és keleti oldalán hét magas, tágas csúcsíves ablak bocsát be fényt a belső térbe; három a hajóba, négy az apszisba. Kőből faragott, változatos mintájú késő gótikus mérművek díszítik a háromosztatú nyílásokat, és szintén csúcsívben záródik a déli bejárat. A nagyszabású építkezés befejezését a szentélyboltozat északi gyámkövén látható 1476-os évszámhoz köthetjük; az északi falból előbukkant szamárhátíves szemöldökkő már a 15. század végét jelzi.

Mátyás király uralkodása alatt egy Szent Katalin-oltár, 1507 és 1543 között további tizennégy szárnyas oltár díszítette a Szent Mihály-templomot. A reformáció hamar eljutott Tasnádra: 1544-től Szegedi Kis István prédikátor vetette el a protestantizmus magvát, amire válaszul ferences szerzeteseket hívtak lelki segítségül a püspöki helynökök. Végül a kálvini ige győzött, vélhetőleg a német eredetű, többségi lakosság miatt is.

A rendkívüli építészeti-műemléki értéket képviselő tasnádi református templom felmérését, falkutatását 1995-ben kezdte meg Emődi Tamás építész. Jelenleg félig feltárt állapotban látható, nem kevés szerencsével. Köszönettel tartozom A Középkori egyházi építészet Szatmárban című, 2011-ben megjelent forrásmunka itt közölt adataiért. w
<br /