Tamási Áron és a népi avantgárd

„Csak tudni kell a szavak egymásutánját” – vallotta az alkotó (Fotó: Wikipédia)

Az Irodalmi Magazin legújabb tematikus száma az ötven éve elhunyt Tamási Áronról ad összetett és részletes képet, a kiadvány első része pályájának indulásával és novelláinak elemzésével foglalkozik. „S mozdult is a jobbik mutatóujjam a ravaszon, de a kis kattanás helyett abban a pillanatban nagyot robbanva elszólt a puska” – olvashatjuk a Bölcső és Bagoly című írás egyik részletét, amelyben az író megörökíti azt a balesetet, amely miatt gimnáziumba, majd egyetemre kerülhetett. Mindezt életrajzaiban azonban sehol nem említi meg. Mint Borbás Andrea tanulmányából kiderül, Tamási mind a hét önéletírásában mást helyez előtérbe és máshogy fogalmaz, így a teljes képhez az összesre szükség van. A szövegek jól kiegészítik egymást, az egyikben fény derül születésének, származásának pontos körülményeire, a másikból az első világháború olasz hadszínterén teljesített katonai szolgálatára, a harmadikból irodalmi elismeréseiről kapunk részletesebb tájékoztatást.

Közlik Benedek Elekhez írt leveleit is, amelyek kiutazásáról Amerikába és az ott tapasztaltakról szólnak. „Most én meg nem nyugszom – akármilyen szótlan tekergő vagyok is –, amíg valaki nem lesz belőlem” – írta 1923 tavaszán barátjának. A levelekből megtudjuk, hogy a tapasztalatszerzés és a kalandvágy hajtotta a fiatal írót, s tíz évet szeretett volna eltölteni a kontinensen, hogy aztán a tanultakat hazájának gyarapítására használja fel. A levelezésben szó esik első novellájának megjelenéséről is, amelyet a Keleti Ujság közölt egy évvel korábban: egy irodalmi pályázat nyerteseként indult pályafutása. Szász Tamás, a pogány című első novellája és annak elemzése szintén olvasható a folyóiratban.

Több tanulmány is foglalkozik a novellák stílusbeli behatárolásával és szerkezeti elemzésével. Balázs Imre József a „feleselő szerkezetet” emeli ki, míg Bertha Zoltán a népmesei, népköltészeti hagyományok, illetve a modernség, a szürrealizmus ötvözeteként tekint a művekre. Mint írja, Tamási Áron expresszionizmusa nem a népies szóhasználatok, hanem a népi kultúra mélyén élő világszemlélet archaikus transzcendentalizmusának és a modern mítoszigénynek a szerves összeforrasztása miatt nevezhető népi avantgárdizmusnak. Pomogáts Béla pedig az „artisztikus novellák” belső kompozícióját taglalja, szerinte drámai szerkezetük a székely balladákkal rokon, a fortélyos párbeszédek narrációs eljárása a találós kérdésekhez hasonlít, s fontos az író kommentátor szerepe, de önmagával folytatott vitája is.

A folyóirat második részében a regényekről van szó. Tóth Gábor a térbeliség és az identitás kérdéseit vizsgálja az Ábel-trilógiában, úgy véli, hogy a természeti és a városi tér ütközik ezekben a művekben, illetve hogy a történet előrehaladtával Ábel világának exponenciális tágulása figyelhető meg. Emellett fejlődésregényként definiálja, szerinte a végső hazatérés egyben a megszerzett és belsővé tett tapasztalatok szintézisét is jelenti. Dani Erzsébet Tamási transzilvanizmus eszméjét veti össze a Jan Assmann-i kulturális emlékezet fogalmával és a posztkolonializmussal. Ábel szerinte a székely nemzeti öntudat szimbolikus megtestesítője, a „gyarmatosíthatatlan” identitás figurája. A regények kapcsán a legtöbb tanulmányíró Tamási panteisztikus világszemléletét, népmesékből építkező mágikus realista vagy szürrealista elbeszélésmódját, nyelvi furfangjait és műveinek valláserkölcsi nézőpontját, példázat-jellegét emeli ki.

Az egyik legizgalmasabb szöveg Dsida Jenő Ki lopott? Avagy Szép Ernő a Hargitán című írása, amelyben egy irodalmi pletykát és egy Tamási Áront érintő plágiumvádat jár körül. A történet egy Ladó Laji nevű erdőpásztorról szól, akit Tamási felfedezett és fölkarolt, olyannyira, hogy pár írását sikerült is kiadatni, Kicsi erdőőr feljegyzéseiből címen. A pletyka arról szólt, hogy Tamási az Ábel a rengetegben történetét ettől az erdőpásztortól lopta. Dsida Jenő azonban ebben a cikkben megvédi az írót, sőt Ladó Laji egyéb turpisságaira is fényt derít.

A magazin utolsó része Tamási Áron és a kommunista rendszer viszonyát taglalja. Ebben az időszakban jó pár évig nem adhatott ki könyvet, de még a tűrt kategóriába tartozott. Az 1956-os forradalomban nyíltan szerepet vállalt, a rádióban olvasta fel Magyar fohász című művét, az írószövetség forradalmi bizottságának tagjaként megírta Gond és Hitvallás című kiáltványát is, amelynek szövege a folyóiratban olvasható. De az is kiderül, hogy számos íróperben kellett tanúskodnia, és megfigyelés alatt állt, őt és feleségét egy időben mindenhova fekete autók kísérték. Mező Gábor írásából kiderül, Tamási „nem csatlakozott a karénekhez”, a nemzeti függetlenséget és a társadalmi rend demokratikus felépítésének szükségességét hirdette. A folyóirat Tamásiról szóló számának egyik legérdekesebb cikke az író első feleségével (összesen négy házassága volt), Basilides Alizzal készített interjú, amelyet Gunda-Szabó Dóra készített. „Arra jöttem rá, hogy nincs jogom bizonyos dolgokról hallgatni. Ez nem szereplés, hanem vannak dolgok, amiket nem tudhat rajtam kívül más. Hát akkor miért ne mondjam el?” – olvasható az interjú bevezetőjében. Basilides Aliz mesél arról, milyen volt írófeleségnek lenni Tamási mellett, hogyan ismerkedtek meg, és miért vált el tőle később: „Te vagy számomra a legjobb szerető, a legjobb társ, a legjobb barát, de nem vagy élettárs.” A feleség az interjúban felidézte néhai férje zsigeri humorát és politikai tehetségét is, meg legendás válaszát a kérdésre, hogy mi az írás titka: „Csak tudni kell a szavak egymásutánját.”