Szoborba faragni az idő végtelenségét

Kő és acél erőteljes hasításával, áthajlításával, olykor vörösrozsda lemezkonstrukciókkal, kettős, hasított pillérekkel alakítja ki aszimmetrikus elképzeléseit, vagy ahogyan fogalmaz, a geometrikus kövek formálásával és nonfiguratív, konstruktív, kubista térelemekből hozza létre szerkezeti gondolatait Vizsolyi János szobrászművész, akinek legfrissebb munkáiból a balassagyarmati Mikszáth Kálmán Művelődési Központban nyílt tárlat a napokban. Mint lapunknak ez alkalomból elmondta, stílusa hosszú évek kísérletezésével érlelődött ki. Korábban statikus hasábokból indult ki, ezt követték a hömpölygő hullámtestek variációi. Szavai szerint gyakran tapasztalja, hogy a szobrait itthon nem értik, úgy véli, ez valószínűleg elsősorban azzal magyarázható, hogy alkotásai nem hasonlíthatók semmilyen tárgyhoz, figurához. Tudja, hogy munkássága sajátos világot képvisel, következetes formarendszert épített ki, amelyből nem hajlandó engedni, és ragaszkodik a konzekvens gondolkodáshoz. Éppen ezért a szobrászatra inkább egyfajta misszionáriusmunkaként tekint: az öntés, a polírozás, a csiszolás és az egyéb munkafolyamatok hatalmas összegeket emésztenek fel, művei azonban nem a puszta látványról szólnak. Tapasztalata szerint a nagyközönség főként a figurális szobrokat szereti, az újszerűségtől kifejezetten idegenkedik és kétkedik. Kivéve, ha az adott műtárgy a meglepetés erejével képes hatni – fűzte hozzá –, mert ezzel meg lehet győzni a befogadót. Meglátása szerint külföl-dön más a helyzet, ott sokkal befogadóbbak a művészetkedvelők, nem véletlen, hogy számtalan alkotó tőlünk nyugatabbra próbál szerencsét. Mint elmondja, anyagilag emiatt nem is kifizetődő számára itthon a művészet, ezért ahogy sok művészt, őt is a belső kifejezővágya hajtja.

Vizsolyi János szerint egyébként a műtárgypiac szintén igencsak gyerekcipőben jár Magyarországon.
„A műgyűjtők egy-egy területre specializálódnak, és igyekeznek a lehető legnagyobb anyagi haszonra koncentrálni, olcsón megveszik a művésztől a szobrot, aztán jóval többért adják el. Inkább kihasználják a művészt, mintsem támogatják, nagyon kevés közülük az, aki igazán szeretettel és megértéssel viszonyul egy alkotóhoz” – hangsúlyozta. Arra figyelmeztetett: egy művésznek nagyon nehéz talpon maradnia, hiszen a saját lelkéből kell merítenie minden alkalommal ahhoz, hogy ne legyen unalmas, tudjon valami újat mutatni, és ne menjen szembe a divattal, de ne is az vezérelje. Egy jó alkotó ugyanis az idő végtelenségét próbálja megragadni, hogy a műve minél tovább őrizze aktualitását és mondanivalóját – magyarázta.

Az ózdi születésű alkotó azt mondja, nem szokott álmodozni, tisztában van vele, hogy Nógrád megye az ország legszegényebb régiója, éppen ezért nem is számít rá, hogy friss tárlatán megvásárolnák néhány művét – egyébként az utóbbi három-négy évben már nem is adott el szobrot az életszínvonal általános csökkenése miatt – teszi hozzá.

Ezért azt vallja: a balassagyarmati kiállításával elsősorban a térség iránti háláját szeretné kifejezni. „Hiszen amikor elvégeztem a főiskolát (Kő Pál tanítványaként – a szerk.), akkor az első szabadtéri tárlatom Salgótarjánban nyílt, megkaptam a városi tanács díját is” – emlékeztetett.

Az elmúlt évek köztéri alkotásait kísérő botrányokról is kérdeztük, s mint elmondta, Magyarországon a szobrászok nagyon ki vannak szolgáltatva a politikának az anyagi támogatás miatt. Véleménye szerint egy művésznek legkevésbé sem a politizálás a feladata, és nem tartja helyesnek, ha egy alkotó részt vesz hasonló vitákban.

Ugyanakkor azt is megérti, ha egy művész nem engedheti meg magának, hogy egy adott munkát ne vállaljon el, máskülönben éhen hal.

Vizsolyi Jánosnak kilenc köztéri szobra van – több például Budapest huszadik kerületében –, és mint mondja, büszke arra, hogy egyik sem kötődik semmilyen politikai elképzeléshez, hanem ugyanúgy a saját világát fejezik ki, mint a többi műtermi munkája.