Színészek a díszletek csapdájában a Macbeth ürügyén

Őszinte híve vagyok a totális színháznak, amely a rendelkezésre álló összes műnemekhez bátran nyúl, amelyben zene, balett, vetített kép együtt törekszik arra, hogy a nézőt bevonja az előadásba, a színpadi történésbe, a játszó személyek helyzetbe hozására. Itt, a Magyar Színházban, Horgas Ádám rendezésében azonban mintha túltengene a technika, a látványelemek úgy egymásra tolulnak, hogy a színészek már csak egy monumentális gépezet homályából ki-kisettenkedő játszó személyek, a jeleneteket elválasztó függönyrendszer részeiként kénytelenek bolyongani, mind többet veszítve saját – színészi – jelentőségükből. Technika és lélekrajz csatájából „természetesen” a technika kerül ki győztesen és sajnálatosan. Így aztán nem csoda, hogy az előadás végén a magányosan és öntevékenyen szereplő vendégeskedő Boszorkány, Ágoston Katalin kapja a legnagyobb tapsot a nézőktől, szemben az egyébként kiváló tehetséggel bíró fő- és főbb szereplőkkel. Hadd soroljam fel néhányukat: Pavletits Béla, Balsai Móni, Szalay Kriszta, Horváth Illés, Jegercsik Csaba, Gula Péter, Holecskó Orsolya és a többiek… 

Shakespeare-kutatók a megmondhatói, hogy a darabról nehéz újat mondani anélkül, hogy a felek ne egymás teóriáját erősítenék vagy ingerkednének vele. A legrövidebb Shakespeare-darab azt demonstrálja, hogy a hatalom megszerzéséhez nem elég a hatalmon levők fizikai eltávolítása, a jóslatok – mai világunkban a politológusok és közvélemény-kutatók – szavainak meghallása, azokat úgysem érthetik, csak értelmezhetik a csatába indulók. Hiszen hiába tudja úgy valaki, hogy őt anya által szült ember nem győzheti le, s ha mégis, csak akkor, ha „elindul a birnami erdő”, a baj mégis megtörténhet vele.

Szokás arról is szót ejteni, hogy Macbethet olykor lelki bajok és -ismeretek furdalják elkövetett rémtettei miatt, de ennek a technikailag túlbonyolított előadásban elvész a jelentősége, ami által megroppan a színházművészet alapja, az embernek ember által való ábrázolása. (Kedves, régi kollégám, Demeter Imre szíves szóbeli közlése a Film Színház Muzsika légterében.) A televízió és az internet korában percre pontosan tudatják velünk, miféle gyalázatosságok történnek a hazánkhoz közeli és a tőlünk távolabbi helyeken, az erre utaló megoldások – jelmez: Bujdosó Nóra, továbbá a korszerű fegyverek használata, a kivetített, darabokra szabdalt képkockák – alkalmazhatók ugyan, de ilyen mennyiségben feleslegesek.
A színházban azonban minden megtörténhet. Még az is, hogy az álmélkodásra hajlamos néző megrázó élményként viszi haza a dinamikusan dörgő-pergő előadás képeit, mondatait. Jó nekik. Hiszen értük történik minden.