Kultúra

Sziluettek a sötétben

Son Lux koncertbeszámoló

Levetni minden plasztikállagú sztár csillogását, lemarni a húst a zene testéről, majd visszatapasztani - ez a zeneművészet.

Kötelező adatok, ha épp ne lenne Wikipédia
A Son Lux eredetileg Ryan Lott szólóprojektjét fedte és sokat elmond a zenekar filmszerű világáról, hogy Lott több film és reklám zenéjéért is felelt.
A zenekar év elején jelentette meg a Brighter Wounds c. albumát, ami témájában szintén az egészen személyestől halad a monumentális pillanatokig. Lott a lemezírás közben egyaránt megtapasztalta a legnagyobb örömöt, a felelősség édes terhét és a legmélyebb fájdalmat is, hiszen ekkoriban vált apává és hunyt el egy közeli barátja rákban – olvasható az Akvárium oldalán.

Sziluettek a sötétben

- Son Lux koncert az Akváriumban október nyolcadikán

A Son Lux tudatosan bontja le - bármilyen forradalom mellékíze nélkül - a koncertek „élőségét”. De hogy érthetőbb legyek, hanyagolom a ködösítést. A koncert során talán, ha háromszor-négyszer jelentek meg a színpadon láthatóan, azaz rendes (sima: neutrális) megvilágításban a bandatagok. Ennek a gesztusnak az értelmezéséhez pedig igazán nem kell doktori a 12 művészetből.

A Son Lux szembe megy a tömeggel (hogy én mennyire utálom ezt a szófordulatot), a mainstreammel - ugyanis megtagadja az idealizálást, a sztárkovácsoló barmok visító táncikálását a Sziget Nagyszínpada előtt. Itt nem azt a tényt kell feldolgoznia szegény, halandó gyöpös agyunknak, hogy te jó ég, én egy Kendrick Lamar koncerten vagyok és az tényleg a pulitzer kenny. Itt nem feldolgozandó tények voltak, nem bálványok mutatták meg halandó mivoltukat (cseszték el a koncertet). Itt nem volt más, mint három kitűnő zenész, akik teljes egészében a művészetükre fordították az emberek figyelmét. Nem akartak „zavaró tényezőket”, amelyek a zenéjük és a közönség közé áll, így mondjuk elég hamar „túlestek” a sláger számukon, az Easy-n.

Ritka és felbecsülhetetlen értékkel bír olyan releváns művészetet szemlélni, amely itt a jelenben a jelennek szól. Itt lenne már az ideje, hogy túlessünk a nosztalgia-fetisizmuson, a Neoton Famílián, a Kispál és a Borzon (bármennyire fáj kimondanom), meg ki tudja, milyen csontvázak mauzóleumi turnéján, a múlt kritika nélküli zabálásán. Ezért érdemes megbecsülnünk az olyan helyeket mint az Akvárium, vagy a Dürer Kert, a Budapest Park és a többi. Ugyanis végre olyan zenét hallhattam, ami hatással és jelentéssel bírt, és fogalmam sem volt arról, hogy ennyire ki voltam rá éhezve, amíg meg nem találtam.

Son Lux zenéje, nem flitteres tálcán kínálja magát, viszont nem is nyers. A számok kiválóan vannak megkomponálva, látszik, hogy olyan emberek állnak mögöttük, akik ténylegesen értik a zene nyelvét.

Egy már megtört nyelv ez, dadogó dallamok, repedezett szövegrészletek, amelyek a maguk száraz valójukban csodálatot, szorongást és elevenséget adnak. A Son Lux zenéje hideg, számító váltásokkal vonultatja elénk a sötétséget, az egyedüllétet, de a felhőtlen könnyedséget is, így valami egyedi és szerintem egyszer mindenki által megtapasztalandó dolognak kell lennie. Annyi biztos, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, de hatással lesz mindenkire, és ez már nem ízlés kérdése. Nem tudom, hogy volt e valaha egy olyan koncert/zenekar is, amely ilyen emóciókat váltott volna ki belőlem.

Ezenfelül muszáj kiemelnem azt a gesztust, hogy a koncert után - ami tisztes egy és negyedóra hosszú lehetett - kijött az összes tag, dedikáltak, fotózkodtak és beszélgettek bárkivel, aki kezdeményezett és nem játszották el a koncert végen a "dobszerkó a csomagtartóba azt' irány a hotel" játékot.

Ha szeretnék didaktikus lenni, amire olykor, sajnos, igenis igény van, akkor azt mondanám, "Tessék, itt van röviden:"

Tessék, itt van röviden: Ez nem egy olyan koncert volt, ami csak úgy, a maga egyszerűségében jó, netalán szórakoztató, nem. Ez (a koncert) nem etette meg magát, nem próbált mindenkinek emészthető lenni, de helyette valami sokkal több volt; tápláló.

Objektum doboz