Kultúra
Szervátültetés az operaszínpadon
Vivaldi remeke, a Farnace műtőslegényekkel, forrónadrágos katonákkal és boncteremmel – A hiányzó gondolatok kínzásában
Kivétel persze akad, amikor időnként előveszik az évekkel ezelőtti Kovalik Balázs-rendezést, Handel Xerxes című operáját, tódulnak a nézők. Az intézmény missziója egyébként dicséretes: minden évad végén egy barokk művet mutatnak be.
A legutóbbi vállalkozás a hazánkban még sosem előadott Vivaldi opera seria, a Farnace, amelynek a múlt pénteki premierjét követő, vasárnapi előadásán jártunk. A zenei irányításért felelős Németh Pál – a Savaria Barokk Zenekar alapítója, a régizene mestere – vezetésével a mű hatféle verziójából fennmaradt kettőt dolgozták át egy újabbá. Húztak és átformáltak, az érzékelhető tömörítés mellett ugyanakkor még mindig kissé terebélyesnek tűnt az előadás, amely a bonyolult háttértörténetet úgysem képes megvilágítani. Ehhez képest az egyébként is hirtelenül bekövetkező happy end egészen váratlanul esik be a színpadra. Ugyanakkor a zenei megszólaltatás egészen sikerült lett: a részben az operaházi együttesből alakított barokk ensemble ügyelt a stiláris jegyekre, csupán a natúrkürtön játszó rezesek felől hallatszott némi pontatlanság.
A rendezés, Anger Ferenc művészeti vezető munkája azonban több kérdést felvet: kissé didaktikus a pódiumon szervátültetéssel foglalkozó Farnace, aki apja, Mitridatész „jó uralkodói” titkát kutatva annak – természetesen bábu – holttestében vájkál a nyílt színen. Több interakciót megfelelően jelenítettek meg ugyan, ám máskor téblábolást láthatunk. Túldimenzionált a háttértáncos-kar gyakori jelenléte is, amely a pontosziakat műtőslegényekként, a kappadókiaiakat – az ellenséges anyós, Berenice hadseregét – forrónadrágos katonapornó-szereplőre emlékeztető figurákként ábrázolja. A cselekvés hiányát hivatottak elfedni talán? És rögtön itt a másik kérdés, hogy ezek után a római katonák miért maradtak rómaiak, öltözékükben is.
A címszerepet, a tépelődő Farnace (II. Farnakész pontoszi uralkodó történelmi alakján kevés hitelességgel alapuló) figuráját a katalán vendég, Xavier Sabata kontratenor azonban mindent elsöprően hozza. Remek technikával és csodás hangon megszólaltatott vallomása, a Gelido in ogni vena kezdetű ária – amely koncertek önálló slágerévé is vált – emlékezetes pontja az előadásnak, a színpadi jelenléte mellett. Hasonlóképp, a mindig kiváló Meláth Andrea bársonyos-erős altjával és érzékeny alakításával mutatta meg a feleség, Tamiri skizofrén helyzetét, a férje és az ellenséges anyja közötti lélektépést. Szabóki Tünde az anyós rémálom Berenice szerepében, Schöck Atala a főhős húgaként, Selindaként mutatott izgalmas karaktereket, bár rajtuk már érződött a bizonytalanság – amely vagy a rendezői gondolkodás hiánya, vagy az esetleg kevés próba eredménye, nem tudhatjuk. És az is nyilvánvaló, hogy barokk operát énekelni más dolog, mint 19. századi műveket: bár mindkettejük remek énekművész, kissé idegenül hatott tőlük ez a stílus. Selinda „rajongóit”, a kappadókiai vezért alakító Ducza Nóra nadrágszerepében kellemes színfolt volt, ahogy a vetélytárs római udvarlóként Szigetvári Dávid is. A díszlet – Szendrényi Éva aprólékos munkája – két szinten a bonctermet és a mauzóleumot ábrázolja, amely zegzugosságával ugyanakkor vélhetően az akusztikát is befolyásolta, ezért az énekesek többször a közönség felé ágálva kényszerültek megszólalni.
Ha misszóban gondolkodik a dalszínház, a barokk operák megkedveltetéséhez mélyebb gondolkodás, több előkészület, ám kevésbé bonyolult előtörténettel bíró művek kellenének, az érthetőség kedvéért. Vivaldi muzsikája igazán különleges: példátlan harmóniái, gazdag motívumkincse bemutatásra méltó, de nem biztos, hogy ezzel a művel és így kellene a romantika és verizmus hegemóniájába ragadt közönséget felrázni.
A legutóbbi vállalkozás a hazánkban még sosem előadott Vivaldi opera seria, a Farnace, amelynek a múlt pénteki premierjét követő, vasárnapi előadásán jártunk. A zenei irányításért felelős Németh Pál – a Savaria Barokk Zenekar alapítója, a régizene mestere – vezetésével a mű hatféle verziójából fennmaradt kettőt dolgozták át egy újabbá. Húztak és átformáltak, az érzékelhető tömörítés mellett ugyanakkor még mindig kissé terebélyesnek tűnt az előadás, amely a bonyolult háttértörténetet úgysem képes megvilágítani. Ehhez képest az egyébként is hirtelenül bekövetkező happy end egészen váratlanul esik be a színpadra. Ugyanakkor a zenei megszólaltatás egészen sikerült lett: a részben az operaházi együttesből alakított barokk ensemble ügyelt a stiláris jegyekre, csupán a natúrkürtön játszó rezesek felől hallatszott némi pontatlanság.
A rendezés, Anger Ferenc művészeti vezető munkája azonban több kérdést felvet: kissé didaktikus a pódiumon szervátültetéssel foglalkozó Farnace, aki apja, Mitridatész „jó uralkodói” titkát kutatva annak – természetesen bábu – holttestében vájkál a nyílt színen. Több interakciót megfelelően jelenítettek meg ugyan, ám máskor téblábolást láthatunk. Túldimenzionált a háttértáncos-kar gyakori jelenléte is, amely a pontosziakat műtőslegényekként, a kappadókiaiakat – az ellenséges anyós, Berenice hadseregét – forrónadrágos katonapornó-szereplőre emlékeztető figurákként ábrázolja. A cselekvés hiányát hivatottak elfedni talán? És rögtön itt a másik kérdés, hogy ezek után a római katonák miért maradtak rómaiak, öltözékükben is.
A címszerepet, a tépelődő Farnace (II. Farnakész pontoszi uralkodó történelmi alakján kevés hitelességgel alapuló) figuráját a katalán vendég, Xavier Sabata kontratenor azonban mindent elsöprően hozza. Remek technikával és csodás hangon megszólaltatott vallomása, a Gelido in ogni vena kezdetű ária – amely koncertek önálló slágerévé is vált – emlékezetes pontja az előadásnak, a színpadi jelenléte mellett. Hasonlóképp, a mindig kiváló Meláth Andrea bársonyos-erős altjával és érzékeny alakításával mutatta meg a feleség, Tamiri skizofrén helyzetét, a férje és az ellenséges anyja közötti lélektépést. Szabóki Tünde az anyós rémálom Berenice szerepében, Schöck Atala a főhős húgaként, Selindaként mutatott izgalmas karaktereket, bár rajtuk már érződött a bizonytalanság – amely vagy a rendezői gondolkodás hiánya, vagy az esetleg kevés próba eredménye, nem tudhatjuk. És az is nyilvánvaló, hogy barokk operát énekelni más dolog, mint 19. századi műveket: bár mindkettejük remek énekművész, kissé idegenül hatott tőlük ez a stílus. Selinda „rajongóit”, a kappadókiai vezért alakító Ducza Nóra nadrágszerepében kellemes színfolt volt, ahogy a vetélytárs római udvarlóként Szigetvári Dávid is. A díszlet – Szendrényi Éva aprólékos munkája – két szinten a bonctermet és a mauzóleumot ábrázolja, amely zegzugosságával ugyanakkor vélhetően az akusztikát is befolyásolta, ezért az énekesek többször a közönség felé ágálva kényszerültek megszólalni.
Ha misszóban gondolkodik a dalszínház, a barokk operák megkedveltetéséhez mélyebb gondolkodás, több előkészület, ám kevésbé bonyolult előtörténettel bíró művek kellenének, az érthetőség kedvéért. Vivaldi muzsikája igazán különleges: példátlan harmóniái, gazdag motívumkincse bemutatásra méltó, de nem biztos, hogy ezzel a művel és így kellene a romantika és verizmus hegemóniájába ragadt közönséget felrázni.