Szentlászló fehér falú temploma

Erdőirtók, szabad királyi kanászok alapították a községet, „villa pastorum porcorum” néven jegyezték fel az 1242. évi tatárpusztítás utáni írott forrásokban. Egy későbbi, 1437-ben keltezett levélben bukkan fel újból a dunántúli falu, „Zenthlaslo” formában. A 15. században Csesznek várbirtokai közé tartozott, maga az öreg templom is tanúsítja, hogy Szentlászló már akkor tekintélyes település volt. Az 1500-as évek derekáig a Garai, Széchy és Szapolyai családok nevét találjuk oklevelekben; a Bakony népessége attól fogva szenvedett sok ízben kárt a török hordáktól egészen a 17. század végéig.

Szentlászló 1636-ban került az Eszterházy grófok birtokába, és maradt is egészen 1945-ig. A hódoltság elmúltával sváb földről betelepített katolikusok lakták be a parlagon lelt faluhelyet, amelyet 1769-ben Német-Szentlászlónak –másként: Lassldorfnak – neveztek el. Az ősi Szentlászlón lutheránus hitre áttért magyarok is építkeztek, végül 1892-ben egybeolvadt a két közösség.

Rómer Flóris pannonhalmi bencés pap-tanár 1859 nyarán végiglátogatta a Bakony falvait régi, épített emlékek után kutatva. Augusztus utolsó napjait Szentlászlón töltötte, Esterházy Sándor gróf vendégeként – „a legmagyarabb vendégszeretet minden kellemeivel fűszerezve”. Eközben tüzetesen megszemlélte a település templomait is. A község közepén levő dombháton fekvő, középkori eredetű evangélikus templomról ezt jegyezte fel naplójába: „A bejárat előtt élükre állított két faragott követ pillantottam meg, az ötszögletű szentély alatt lépcsőzetesen tagolt alapköveken a román stílusú levélkéket és gömbölyű oszlopok helyeit jól ki lehetett venni. Ezekhez tartozik a paplak udvarában fekvő akantuszleveles fejezet is, amelyen a megfelelő oszlopok mélyedései szintén kivehetők. Kezdém az ódon kinézésű templomot figyelmesebben vizsgálni: a déli oldalon láthatni a körívű bemenetnek a többi vakolatból elváló vonalait, valamint néhány faragott követ is. A régi keskeny ablakokat a nagyobb világosság kedvéért átidomították. Örvendettem a tudomány diadalának, mi szerint e három fennmaradt kőből az itt állott templomnak – a legfeljebb a 13. század elejéből vett – valószínű keletkezését meg lehetett határozni. Erősen hiszem, hogy megjön az idő, midőn ezen egyszerű nyilatkozatomat oklevelek által fogom bebizonyíthatni.”

Meg is történt, ám százhatvan esztendő múltával. Az evangélikus hívek nagy részben középkori egyháza vörös színűre égetett téglákkal falazott, kései román stílusú épület, kelet-nyugati tengelyű hajója szabályos hármas osztású. Kétség kívül a 13. század végéről származik. A gyülekezeti térnél keskenyebb szentélyre épp a hossz fele, azaz öt méter jutott. Enyhén csúcsíves a teret kettéválasztó diadalív, a lépcsős bélletű apszist korai gótikus formájú, fiókos boltozati ívek borítják. A szentélyen és a hajó külső déli falán nyíló ablakok mind román koriak: a homlokzatot a dunántúli téglaépítészetre jellemző cikk-cakk díszes párkányszalagok és kiugró függőleges falsávok díszítik.

A déli fal további ékessége az azóta kibontott, faragott kőlábazatú és oromzatú, hármas (tégla) hengerbélletű díszkapu, amelyet Rómer felismert, és amelyet Koppány Tibor (1928–2016) építész – a templom műemléki helyreállításának tervezője – elképzelése szerint rekonstruáltak. A régi hajó elé 1822-ben építették föl a barokkos stílusú, tornyos előcsarnokot.

Protestáns egyház lévén a templombelső puritán, a fehérre meszelt falak között azonban az igényes faragottfa-berendezés ünnepélyessé emeli. Végül a külső falakat is fehérre festették.