Százhúsz év históriája a galériában

A bemutatott alkotások százéves és még korábbi fotóművészeti technikákkal készültek (Fotó: Kövesdi Andrea)

Mai Manó császári és királyi udvari fényképészmester volt, 1892-ben vásárolta meg a Nagymező utca 20. alatti lakóházat, amit egy évvel később lebontatott, és a helyére felépítette a ma a nevét viselő galériát, amelyet 1894-ben adtak át. Eredetileg műteremháznak készült, konstrukciója azonban az eltelt hosszú idő alatt sem változott, többször váltott tulajdonost, 1932-ig elsősorban a fényképészeket szolgálta ki, utána pedig hosszabb-rövidebb ideig a ház egyéb funkciókat is betöltött. Az udvar, a pince és üzlethelyiségek kihasználásával 1944-ig itt működött Rozsnyai Sándor és felesége alapításában az Arizona Mulató, amelyet a walesi herceg, német, olasz és francia politikusok, valamint számtalan arab sejk is előszeretettel látogatott, majd a szórakozóhely Rozsnyai elhurcolása és meggyilkolása után megszűnt. Ezt követően az épület otthont adott különböző irodalmi varietének, balettiskolának, raktárnak, a Thália Színháznak, az Autóklubnak, de működött az Országos Piackutató Intézet bemutatótermeként is, majd 1994-ben egy tárlat erejéig visszaköltözött ide a fotográfia, 1995-ben pedig már megnyílt a Kismanó Galéria, s 2000-re több szintjét ismét a fényképeszet vette át.

A történeti áttekintést indokolja az is, hogy az intézmény friss kiállításának az apropóját az épület százhuszadik születésnapja adja, a Vissza a műterembe! című tárlat első fele az első huszonhárom év terméséből válogat – ez idő alatt mintegy hatvanezer felvételt rögzítettek itt, s habár ennél lényegesen kevesebb maradt fent belőlük, az ennek ellenére is terjedelmes gyűjteményből választották ki azt a háromszázat, amely most megtekinthető. Elsősorban portrékról van szó, amelyek szereplői – mint a kiállítás bemutatkozó szövege is írja – lehetnének akár nagyszüleink, dédszüleink is. És valóban, a képeket nézegetve olyan érzésünk lehet, mint amikor a vitrint feltúrva különböző megsárgult családi fényképekre bukkannánk olyan rokonokról, akiket esetleg már be sem tudunk azonosítani, azzal a különbséggel, hogy a tárlaton látható fotók az átlagosnál jóval profibb és kivételesebb állapotban fennmaradt munkák, s elsősorban a hajviseletek, az öltözékek, a testtartások miatt érdekes kordokumentumok.

Néhány felvétel kilóg a sorból, hiszen a műterem falain kívül készültek, ilyen a Kossuth temetését ábrázoló sorozat, mellette egy korabeli újságcikkből származó idézetet is olvashatunk, amely a modern technikát dicséri, amiért az esemény után viszonylag rövid idő alatt közölhetővé váltak az azt megörökítő képek.

A tárlat második emeleti része jóval érdekesebb, hiszen friss, többségében az elmúlt néhány évből származó munkákat láthatunk, alkotóik azonban olyan százéves vagy még korábbi technikákkal készítették el őket, mint brómolajnyomás, olajnyomat, kallitípia, zselatinos előhívópapír, palládiumkép, cianotípia, sópapír, antakotípia ambrotípia vagy dagerrotípia – hogy ezek a fogalmak pontosan milyen kémiai, fizikai eljárásokat takarnak, azzal nem untatnánk a kedves olvasót, a kiállításon egy füzetben hosszasan elemzik mindegyiket, de ezek az ismeretek tényleg csak a fotótörténet iránt különösen mélyen érdeklődő látogatók számára lehetnek izgalmasak. Egyébként is az eredmény jóval érdekesebb, csak hogy néhány példát említsünk: Varga Tibor Emléktöredék című tájképe már csupán sárga színezete okán is olyan, mintha a század elejéről bukkant volna elő, Seres Géza Emlékek a párizsi katakombákból és a Hortobágy című munkája leginkább festmény benyomását kelti, Gyarmati József alkotásai leginkább egy húszas évekből származó fekete-fehér film jeleneteire emlékeztetnek, Keserű Krisztián portréján pedig Pénzes Gábort láthatjuk huszárruhában, az idei felvétel mégis azt a benyomást kelti, mintha jó százhúsz évvel korábban rögzítették volna.