Stílus, ami nincs, és mégis létezik

„Míg a szecesszió az elveszett és idealizált Aranykort – leásva akár az alacsony kultúra rétegeihez –, addig az art deco az elveszett szecessziót kereste, de megelégedett egy elkápráztató mázzal, keverve ezt az akkori ember technikai fejlődésbe és így önmagába vetett hitével.” Gerle János építész, építészettörténész, szakíró fogalmazta meg ezekkel a szavakkal – talán kicsit túl sarkosan – a nagyjából 1910 és 1940 között virágzó, különleges stílus (inkább: divatirányzat), az art deco mibenlétét. És ezt idézi Bolla Zoltán a közelmúltban megjelent, egyelőre sajnos csak elektronikus könyvként megvásárolható A magyar art deco építészet című kötetének végén. Az egyébként grafikusként dolgozó szakember hiánypótló, gazdag, értékes és hatalmas munkája ez a kiadvány. Hosszú ideje, már évek óta kutatója a témának, emellett 2012 óta egyre gyarapodó, több ezer fotót tartalmazó internetes gyűjteményt hozott létre.

A könyvben tanulmányok, ezerhétszáz fotó, építészek életrajzai jó ütemérzékkel, fejezetenként mutatják be a voltaképp nem is létező, utólag elnevezett art deco építészetet. Persze Bolla Zoltán grafikusként nem hagyta ki a ziccert, hogy az egyébként tényleg izgalmas art deco tipográfiát is alaposan kitárgyalja, hiszen üzletportálokon is megjelent a stílus. A több mint négyszázhetven oldalas könyv tudományos munkával is felér: számos hazai és külföldi levéltárban, gyűjteményben kutatott, szakemberekkel konzultált, alaposan meghivatkozta az információkat.

A bevezető hosszú tanulmány képet ad erről a különleges stílusról – amelyet sokan inkább divatirányzatnak tartanak. Hiszen nehéz beazonosítani egy-egy tárgyat, épületet: az art decónak sem valódi programadó kiáltványa, de iskolája, egy-két ikonikus, maga köré tanítványokat gyűjtő mestere se nagyon volt. Annyi forrása, annyi kapcsolódása van, hogy Vadas József a 2005-ös könyvében egyenesen interstiláris stílusnak nevezi.

Lényegében a kései szecesszióból, annak is inkább a geometrizáló ágából nőtt ki az első világháború idején, legalábbis ami az építészetet illeti. És szemben a korábbi építészeti stílusokkal, az art deco az iparművészet, a tárgykultúra, a bútorok világából „szivárgott át” a házak felé – a 19. századi historizmus idején ez pont fordítva volt. A kubizmusból, expresszionizmusból, az egyre gyorsabban fejlődő ipar és az áramlástan miatti új szemléletű formatervezésből is táplálkozó, talán francia–német „koprodukciónak” is nevezhető art decót leginkább a tömbökből építkező sík felületek és az aprólékosan kiképzett részletek, az igényes anyaghasználat, forma- és színvilág jellemzi, tárgyakban-épületekben egyaránt. További forrásai között volt a húszas években újra felfedezett Egyiptom, Mezopotámia motívumvilága – Magyarországon pedig a népművészet, ahogyan az már a szecessziónál is történt.

Amint a kötet tanulmánya is emlékeztet rá, az elnevezését utólag, csak a hatvanas években kölcsönözték-rövidítették egy 1925-ös párizsi kiállítás címéből: az Exposition internationale des Arts décoratifs et industriels modernes-ből született az art deco. Addig lényegében sehogyan sem nevezték.

Mint említettük, nehezen behatárolható, sokféle, sokszínű. Hazánkban pedig még nehezebb azonosítani egy-egy ilyen épületet: Nyugat-Európához, vagy pláne az impozáns art deco palotákat-felhőkarcolókat építő Egyesült Államokhoz képest jóval szolidabb, kevesebb és nem jellegtiszta házat építettek. Ahogy Bolla Zoltán is kitér rá, bár voltak előjelei itt is – például a zseniális, de sajnálatosan rövid életű Lajta Béla kései, a modernizmust megelőlegező, díszei miatt az art deco irányába mutató alkotásai –, az első világháború és Trianon után a konzervatívabbá váló állam inkább a neobarokkot preferálta. Majd mire oldódott a szigor – középületeket egész egyszerűen nem lehetett „modern” stílusban tervezni –, nem kis részben az 1929-től kezdődő világgazdasági válság pénzhiánya és a Bauhaus-mozgalom funkcionalizmusa miatt a harmincas évektől az art deco már kezdett lecsengeni. Ekkorra a „streamline”, tehát áramvonalas irányzata ért ide – egyik jellegzetes példája az V. kerületi Petőfi Sándor utca 12. szám alatti Gerlóczy Gedeon-féle, íves sarkú bérház, földszintjén passzázsrendszerrel. Ekkora már csak néhány motívum – korlátok, kapuzatok, kicsi és kevés dísz – marad belőle.

A tanulmány arra is kitér: nem minden Bauhaus-épület, ami annak látszik, például Újlipótváros nagy része, amely a húszas-negyvenes évek között épült ki, ezek inkább art deco jellegűek. Ahogy nem minden art deco, amit oda sorolnak – ilyen a pasaréti templom, aminek csak iparművészeti részletei azok.

Az egyes magyar tervezőket tárgyaló részben nyolcvanöt alkotót mutat be röviden a szerző, épületfotókkal, életrajzzal – sokuk az életművükben többféle stílusban is terveztek, javuk a szecesszió kibontakozásakor kezdte a pályáját. Izgalmasak az eldugottabb példák, mint mondjuk a környékbelieken kívül talán csak a szakma szűkebb része által ismert kőbányai evangélikus templom, amely északnémet világítótornyot és kisüzemet egyszerre idéző épület, vagy számos strand, temető főbejárata országszerte. Jó döntés volt, hogy az épületekhez kapcsolódó iparművészeti részleteket is tárgyalja a szerző, külön fejezetben: a zászlótartók, szobrok, egyéb homlokzatdíszek sajátos univerzumot rejtenek, de a temetőművészetet – síremlékek, kripták – is bemutatja a kötet, további rejtett, kevéssé közismert art deco emlékeket közkinccsé téve.