Kultúra

Sörök között érkező regénysorok és utcán születő versötletek

Még ma is jobban félek attól, hogy unalmassá válok, mint hogy felháborodnak a szövegeimen – mondja Márkus András író, költő

Évekkel ezelőtt még a polgárpukkasztás volt a célja, ma már azonban sokkal visszafogottabban használja a vulgaritást: a fiatal író, Márkus András lapunknak azt is elmondta, miért bízik jobban a laikus olvasókban, és hogy miképp születnek meg benne a különféle műfajú szövegek.

Markus-Andras
Márkus András: Az öncélú trágárságból talán sikerült kinőnöm (Fotó: Varga Imre)

– Korábbi munkáin is sokan megbotránkoztak, a mostani műve, a Paraszttartók kézikönyve is számos indulatot szülhet. Tudatosan provokálja az olvasókat?

– A könyv megjelenése elég sokat váratott magára, a kézirat körülbelül négy évvel ezelőtt nyerte el végleges formáját. Akkor nem jelent meg, aztán eltemettem magamban, de végül egy évvel ezelőtt egy másik kiadó úgy döntött, hogy megér egy próbát. Amikor a szöveg megszületett, egyetemistaként a konkrét célom az volt, hogy feszegessem a határokat, hogy szétzúzzam a berögzült normákat. Tizennégy évesen kezdtem el írni, akkor számomra teljesen egyértelmű volt, hogy a nyelvet is felhasználjam a polgárpukkasztáshoz. Akkoriban nagyon vagánynak éreztem, hogy csúnyán is lehet beszélni egy versben. Most már valamivel visszafogottabban használom a vulgaritást, csak akkor, ha tényleg elkerülhetetlennek érzem. Az öncélú trágárságból talán sikerült kinőnöm, ma már azért ilyen erősen nincs jelen nálam a polgárpukkasztás, lehet, hogy már nem is írnék meg egy ilyen szöveget. De még ma is jobban félek attól, hogy unalmassá válok, mint attól, hogy esetenként felháborodnak a szövegeimen.

– A kötet érdekes alaphelyzetből indul ki: a főhős, az uralkodó tanácsokat ad alattvalói neveléséhez. Mi adta az ötletet ehhez?

– Még Kolozsváron egykori kedves barátommal reggeliztünk egy panellakás erkélyén, amikor felfigyeltünk arra, hogy a parkolóban az emberek munka helyett ráérősen beszélgetnek. A barátom pedig viccesen odaszólt nekem, hogy: „Szóljál már le a parasztjaidnak, hogy dolgozzanak.” Ebből a poénkodásból született meg az ötlet. A szöveget egyébként teljes mértékben fikcióként kezelem, ez persze nem jelenti azt, hogy mások ne próbálnának meg valós eseményeket, akár aktuálpolitikát is belemagyarázni. Ezt nem tudom elkerülni, ilyen világot élünk.

– Amikor ír, van ön előtt egy elképzelt olvasó?

– Ez nagyon változó. Inkább a valós olvasókkal foglalkozom. Már írás közben is több személynek – szakértőknek, civileknek egyaránt – megmutatom a szövegkezdeményeim, és kérem őket, hogy véleményezzék. A laikus olvasók véleményében ugyanakkor bizonyos szempontból jobban bízom, ők sokkal jobban oda tudnak figyelni a szöveg „fogyaszthatóságára”, nem vesznek el a részletekben.

– Karafiáth Orsolya „szemtelen, szabadszájú, kölykös jelenségként” határozta meg önt. Mennyire tud vagy akar azonosulni az ilyen kategóriákkal?

– Hét éve találkoztam vele utoljára, így talán ez a kategória már – sajnos – nem biztos, hogy érvényes rám. A különféle skatulyákkal és kritikákkal szemben egyébként elég magasra fejlesztettem a toleranciaszintemet.

– Nemcsak prózát, hanem verseket és a leginkább előadói műfajként meghatározható, ritmusos, aktualitásokra épülő slamszövegeket is ír. Mennyire kell más attitűd a különféle szövegek megalkotásához?

– Jellemzően mindig egy adott alkalomra vagy határidőre írok egy-egy szöveget, így a műfaj már eleve meghatározott. A határidő egyébként termékenyen hat rám, mert ha túl sok időm van valamire, akkor befeszülök. A slamszöveg esetében látom magam előtt a közönséget, fejben pedig folyamatosan futtatom a szöveget. A regényírásnál a legizgalmasabb a folyamatosság. A Paraszttartók kézikönyvét többnyire kocsmákban írtam, az első és a harmadik sör között. Ez az az intervallum, amikor az embernek a tolla felenged, de még ura a történetnek, nem foszlanak szerte a gondolatok. A verseim, „versjegyzeteim” sokszor az utcán születnek: rohanok valahová, eszembe jut egy ötlet, beírom a telefonomba, majd később nekiülök és formát adok neki. Egy szöveget általában sokáig érlelek magamban: tudom, hogy el kell vele készülnöm, így kattogok rajta, majd kicsit elengedem, bízva abban, hogy visszajön.