Kultúra
Shodelné nyomában: egy műfaj története
Anekdoták, versek és képes, szubjektív operakalauz: Baranyi Ferenc új könyve
Baranyi Ferenc író, költő, műfordító az opera szerelmese. Már fiatalon sokan megismerték a nevét, hiszen a Magyar Televízió szórakoztató és zenei főosztályának munkatársaként ismeretterjesztő műsort vezetett, amelynek célja az volt, hogy megszerettesse, közelebb hozza az operát az emberekhez. Most megjelenő könyve, Az opera négy évszázada – költők és komponisták hasonló célokat szolgál: egyszerűen, izgalmasan és színesen beszéli el a műfaj történetét és érdekességeit. A kötetet a héten mutatták be az Örkény István Könyvesboltban, az íróval László Ágnes, a Kossuth Kiadó munkatársa beszélgetett.
Baranyi Ferenc opera iránti rajongása egy sírkővel kezdődött. Mint azt a könyvbemutató elején elmesélte, kisgyerekként sokat játszott Nyáregyházán az erdőben, ott bukkant rá egy magányos sírra, amelyre csak annyit volt írva: „Shodelné hamvainak”. Kíváncsiságát felkeltette a rövid felirat, így hamarosan megtudta, hogy Shodelné Klein Rozália az első nemzetközileg is elismert magyar operaénekesnő volt. A művésznőt 1837-ben az éppen akkor nyíló Nemzeti Színház szerződtette, amelynek intendánsa nem más volt, mint Nyáry Pál. Nagy szerelem kezdődött, így történhetett, hogy amíg a politikus börtönben volt, ez a díva gondozta a nyáregyházi birtokot, és ezért halála után ott temették el – magyarázta Baranyi Ferenc. Az író hozzátette, hogy egyébként ugyanez a Shodelné volt az is, aki után a Normafát elnevezték, miután egy színészbarátaival tett közös kiránduláson Bellini Norma című operájából énekelt az egyik fánál. Mint rámutatott, ez a történet volt tehát az első impulzus, amely az operához vezette. Második nagy élménye az volt, amikor rájött, hogy a rádióban sokat hallott Horváth Jenő-dal, a Gyöngyhalász, egy operaária feldolgozása. A harmadik pedig a negyvenes-ötvenes években készült operafilmekkel való találkozása volt: volt olyan film, amelyet huszonkétszer nézett meg az Ady-moziban.
Nem is csoda ezek után, hogy kamaszként operakomponista akart lenni, írt is egy ötfelvonásos zenedrámát Tenger címmel, ám várakozásaival ellentétben nem sikerült kivívnia vele zongoratanárának elismerését. „Így maradtam meg a zene segédmunkásának” – vallotta be a költő, aki nem mellesleg több opera szövegét is magyarra fordította, köztük a Toscát, a Carment és az L’Arlesianát. Baranyi Kosztolányi gondolatait megidézve úgy nyilatkozott, operát fordítani olyan, „mint gúzsba kötve táncolni súllyal a nyakadban”, hiszen arra is kell figyelni, hogy az elkészült magyar szöveg énekelhető legyen.
Az író szerint a közvélekedéssel ellentétben az opera nem arisztokratikus műfaj, meg lehet szerettetni az emberekkel, ha megfelelő stílusban beszélünk róla, új könyvét ebben a szellemben írta. Az opera négy évszázada egyéként nem csak leírásokat és anekdotákat, hanem fotókat, operák ihlette verseket és dokumentumjátékok részleteit is tartalmazza. Mindemellett pedig tükrözi Baranyi Ferenc hitvallását is, amely szerint a költészet és a zene a leghatásosabban az operában teljesedik ki.
Baranyi Ferenc opera iránti rajongása egy sírkővel kezdődött. Mint azt a könyvbemutató elején elmesélte, kisgyerekként sokat játszott Nyáregyházán az erdőben, ott bukkant rá egy magányos sírra, amelyre csak annyit volt írva: „Shodelné hamvainak”. Kíváncsiságát felkeltette a rövid felirat, így hamarosan megtudta, hogy Shodelné Klein Rozália az első nemzetközileg is elismert magyar operaénekesnő volt. A művésznőt 1837-ben az éppen akkor nyíló Nemzeti Színház szerződtette, amelynek intendánsa nem más volt, mint Nyáry Pál. Nagy szerelem kezdődött, így történhetett, hogy amíg a politikus börtönben volt, ez a díva gondozta a nyáregyházi birtokot, és ezért halála után ott temették el – magyarázta Baranyi Ferenc. Az író hozzátette, hogy egyébként ugyanez a Shodelné volt az is, aki után a Normafát elnevezték, miután egy színészbarátaival tett közös kiránduláson Bellini Norma című operájából énekelt az egyik fánál. Mint rámutatott, ez a történet volt tehát az első impulzus, amely az operához vezette. Második nagy élménye az volt, amikor rájött, hogy a rádióban sokat hallott Horváth Jenő-dal, a Gyöngyhalász, egy operaária feldolgozása. A harmadik pedig a negyvenes-ötvenes években készült operafilmekkel való találkozása volt: volt olyan film, amelyet huszonkétszer nézett meg az Ady-moziban.
Nem is csoda ezek után, hogy kamaszként operakomponista akart lenni, írt is egy ötfelvonásos zenedrámát Tenger címmel, ám várakozásaival ellentétben nem sikerült kivívnia vele zongoratanárának elismerését. „Így maradtam meg a zene segédmunkásának” – vallotta be a költő, aki nem mellesleg több opera szövegét is magyarra fordította, köztük a Toscát, a Carment és az L’Arlesianát. Baranyi Kosztolányi gondolatait megidézve úgy nyilatkozott, operát fordítani olyan, „mint gúzsba kötve táncolni súllyal a nyakadban”, hiszen arra is kell figyelni, hogy az elkészült magyar szöveg énekelhető legyen.
Az író szerint a közvélekedéssel ellentétben az opera nem arisztokratikus műfaj, meg lehet szerettetni az emberekkel, ha megfelelő stílusban beszélünk róla, új könyvét ebben a szellemben írta. Az opera négy évszázada egyéként nem csak leírásokat és anekdotákat, hanem fotókat, operák ihlette verseket és dokumentumjátékok részleteit is tartalmazza. Mindemellett pedig tükrözi Baranyi Ferenc hitvallását is, amely szerint a költészet és a zene a leghatásosabban az operában teljesedik ki.