Kultúra
Rejtekfolyosó Somlyóújlak különleges templomában
Rejtőzködő Magyarország 752.
A trianoni döntés által kettévágott Máramaros, Szatmár, Szilágy, Bihar, Arad és Temes vármegye román oldalán fellelhető régi egyházi emlékek szorosan kapcsolódnak az Alföldhöz. Távolabbi magyar tájakhoz is: példa rá a Szilágy megyében, Szilágysomlyótól hét kilométerre északra, a magyar határtól hatvan kilométerre fekvő Somlyóújlak (Uileacu Simleului) temploma, amelynek keletkezése a Győr vidékén honos Pok (Pók) nemzetségbeli Móric ispán személyéhez köthető. Mások mellett Móric lovag menekítette IV. Béla királyt az őt üldöző tatárok elől 1241-ben. Nem maradhatott el az érte járó jutalom, amelyből a zászlós főúr 1251-ben monostort alapított a Rába-parti Mórichidán.
A források szerint 1259-ben Vata fia Vata és Dénes fia Pósa százhúsz ezüstmárkáért eladta somlyói (akkor: Wathasomlyo) birtokát Móric királynéi udvarbírónak, nyitrai ispánnak és a Rátót nembeli Loránd (Roland) nádor, pozsonyi ispánnak. Móric mester dédunokái, Simon és Anna 1351-ben kiegyeztek egymással a somlyai birtok megosztásában, Meggyesi Anna és Báthory László házassága révén Erdély legnagyobb földesurának kezére jutott Újlak. A templom építtetői és kegyurai erős gazdasági és politikai hatalommal bíró személyek voltak. A Kraszna bal partján, ősi útvonal mentén fekvő – jelenleg négyszáz református magyar lakosú – Somlyóújlak temploma meredek dombra épült az 1260-as években. Mészhabarcsba rakott téglákból falazták külső vakolás nélkül, négyemeletes nyugati harangtornya messziről látszik. A négyszögletű, dongaboltozatos toronyaljába dél felől lehet belépni, azonban a második emelettől nyolcszögletűre váltó építménybe csak a hajóból nyíló lépcsőfeljárón át kerülhetünk beljebb. A minden égtáj felé néző, félköríves ikerablakok faragott kő középoszlopain kívül minden épületrész téglából készült.
Eredetileg félköríves román kori szentélye volt keleten, amelyet 1844-ben elbontottak. A hosszúkás hajóba szintén délről nyílik a román stílusú – a timpanonján freskódíszes – bejárat. Fölötte négy keskeny, félkörrel záródó résablak sorakozik magasan egymás mellett. Az épület legkihívóbb érdekessége, hogy a hajó mindkét oldalán, a hosszanti falban legfölül egy-egy belső folyosó található, oda bejutni a torony harmadik emeletéről lehet. Kifelé nézve a lőréseken békés, szép tájat láthatunk, a templom belsejébe tágas ikerablakokon keresztül tekinthetünk be. Az északi falon töredékes Szent László-falkép néz velünk szembe. Nem csupán védelmi célból készülhetett a rejtekfolyosó és a torony átjárója. Építészeti megoldása emlékeztet a 15 –16. századi erdélyi szász és székely erődtemplomok gyilokjáróira. Somlyóújlakon azonban a 13. században készült ez a rejtekjárat, ami nagy időbeli különbség. Entz Géza professzor (1913–1993) a történeti és stílusbeli érvek alapján a világlátott, magas udvari tisztséget viselő Móric mestert tartotta az egyház építtetőjének. Román kollégája, Virgil Vatasianu (1902–1993) hajlott rá, hogy hitelt adjon a helybeli apácákról szóló hagyománynak a különös felépítmény és a faljárat funkciójának magyarázatául.
A templom míves téglaarchitektúrája nem áll társtalanul. Hasonló vonásokat – belső faljáratokat is – is ismerünk több helyütt: a boldvai bencés apátság 1180-ban elkészült egyházában, Zalában a kallósdi kerek templom tégla köpenyfalában rejtettek el íves lépcsőt „titkos feljárás” céljára. Egregyen, Türjén is megfigyelhető a 13. századi toronylépcső nyoma, a legbiztosabb dunántúli kapcsolatról azonban a mórichidai – más néven árpási – premontrei egyház sekrestye-kápolnája árulkodik: vaskos téglafalán belül derékszögben megtörő rejteklépcső vezet fel a padlástérbe.
Somlyóújlakot Hunyadi Mátyás 1486-ban Bélteki Drágffy Bertalannak ajándékozta, aki nem sokáig volt a gazdája: 1487-ben visszaszállt a Báthory, majd a Bánffy család kezére. A történelmi viharokat sokszor átélt község a Kraszna menti kistelepülések közé tartozott, 1553-ban öt, teljes adót fizető jobbágyportát, tíz szegény adózó háznépet, bírót és négy szolgát vettek lajstromba. A számokból következtethetően félszáz ember élt a faluban, de 1725-ben is csak száznegyven lelket számolt. Az 1848–49-es szabadságharc idejére már közel ötszáz főnyire gyarapodott a helység lélekszáma, amely 1930-ban érte él a demográfiai csúcsot hétszáz fővel. Az elöregedés, a munkanélküliség és az elvándorlás következtében egyre gyorsabban fogyatkozik a falu.