Régi templomok Zalában

Hozzátehetnénk még a harminckilenc Veszprém megyében bejárt műemléket is, hiszen az 1950-ben történt megyehatár-rendezéskor két addigi Zala megyei járás – a sümegi és a tapolcai – teljes területét levágták, és átragasztották Veszprémhez. A tapolcait egészen Alsóőrsig kitolták (a régi balatoni emberek még most is „zalai partnak” nevezik a tó északi mellékét).

A történelmi Zala vármegye földje az 1920. évi országdarabolás előtt kiterjedt a jelenlegi szlovén, stájer és horvát területekre is – ahol még akad izgalmas „keresnivalónk” –, három nemrégiben felfedezett műemlék templom, a monostorapáti, a csácsbozsoki és a keszthelyi ismertetésével azonban egy időre becsukhatjuk a „Zala-dossziét”.

A megye székhelye 1660 – Kanizsa török kézre kerülése – után lett (Zala-) Egerszeg. Ott tartották a vármegyegyűléseket, ámde hogy hol szálltak meg éjszakára a küldöttek az 1730-as években épült megyeházán kívül, nem tudni: akkori adatok szerint egyetlen polgári kőépület volt a városban, a patikusé. Zalaegerszeg 1940-ben alig tizenkétezer főt kitevő össznépessége az ipar fellendülésével együtt járó beköltözésen túl a város körüli aprófalvak bekebelezésével duzzadt az 1980-as években hatvanezer fősre. Korábban a Zala folyó parti Ola községet csatolták hozzá (1887-ben), utána Kaszaházát (1933-ban). 1958-ban Zalabesenyő, 1963-ban Pózva és Csácsbozsok, 1969-ben Andráshida, Bazita, Szenterzsébethegy, Ságod és Ebergény, 1981-ben Botfa lett a megyei jogú város része (2008-ban Petőhenyét is magához vonta Egerszeg, dacára az ott lakók tiltakozásának).

A felsoroltak közül mindössze Andráshidának, Besenyőnek és Csácsbozsoknak maradt fenn középkori temploma. Ez utóbbit szemléltem meg a minap. Keszthely/Hévíz felől érkezve a nagyrészt gyorsforgalmi 76-os úton, már a város előtt letérhetünk északra Csácsbozsok felé. Egerszeg amolyan „rózsadombján”, többnyire új építésű házak sorában, lombos és tűlevelű fák rejtekében található az ódon plébániatemplom; szemben a nagy múltú községi iskolával, amely egy ideje elárvultan dacol a romlással. A Szent Sebestyén ókori keresztény vértanú tiszteletére szentelt egyház első pillantásra „gyanúsan barokk” stílusúnak tűnik, a magas, karcsú nyugati harangtorony, az újkori bádogsisakja és a fölső ablak idoma láttán, a kapu fölötti keskeny lőrésablak azonban egymaga hitelesíti az épület középkori voltát.

A kettős nevű, 1888-ban egyesített település Csács része 1335-ben szerepel először okiratban, Chas, Chaas alakban, mint a zalavári bencés apátság birtoka. Személynévként 1268 és 1329 között bukkan fel levélben, a nyelvészek szláv eredetűnek tartják, mint ahogy számos dunántúli helység ősi nevét is. A török hadjáratok idején elnéptelenedett, 1723-ban német ajkú iparosok, szőlőművesek betelepítésével élesztették újra a községet. Észak felé a Zala határolja, ahol még a 20. században is működött vízimalom.

Temploma 1480 és 1482 között épült a zalai nemes Egervári László adományából. Az Árpád-kori Geregye nemzetségből származó, magas rangra emelkedett lovag Hunyadi Mátyás király közelébe kerülvén óriási birtokadományokban részesült és zálogüzleteket kötött. A királyi testőrség kapitánya lett; 1474-ben elnyerte a bihari, 1475-től a Zala vármegyei főispáni, 1476-tól 1482-ig, majd 1491-től 1493-ig a horvát-szlavón báni rangot. 1485 és 1489 között a Sziléziát megszálló magyar sereg parancsnoka, majd a Mátyás előtt meghódolt tartomány kormányzója volt. 1493-ban bekövetkezett haláláig a budai kincstárnok tisztét is betöltötte. 1489-ben – a családi birtokközpontnak választott – Egerváron Szent Ferenc rendi kolostort alapított, a déli oldalához hatalmas gótikus templomot építtetett. Annak az impozáns, negyven méter hosszú, 12,5 méter széles, 14,5 méter magas (tető nélkül) épületnek a szerényebb méretű előzménye a csácsbozsoki templom.

Halvány vörösre égetett téglákból épült – mint a közeli egervári is –, hosszúkás hajóval és fél-nyolcszögzáródású szentéllyel, a torony mögött kegyúri karzattal. A déli oldalon öt, lépcsőzetes támpillér között nyílik négy egyforma ablak, az apszis ablakait utóbb befalazták. A régészeti falkutatás részeként levert vakolat mögül egységes téglaarchitektúra tűnik elő, a lábazati párkány vízvetőjét profilos terrakotta elemek képezik. Gótikus kapu íve bontakozik ki az északi falból – talán átjáróként a parókiához? –, a nyugati bejárat pórias „portikuszát” tartó két, hengeres téglaoszlop hatásos, ám a készültének ideje bizonytalan.

Zala megye műemlékekben kimagaslóan gazdag városa, Keszthely kétszer is szerepelt sorozatunkban: az 1962-ben feltárt, ma is látható román kori körtemplom és a nagyszerű ferences rendi Szent Lőrinc- (ma plébánia-) templom gótikus emlékeinek bemutatásával. Nemrégiben a település ősi Szent Miklós-szegi – ma Festetics György úti – temetőjében ugyancsak ritka értékű középkori emlék bukkant elő a múlt századi vakolatréteg alól.

A helybeli polgárok1909-ben közadakozásából átalakították a temetővel egy idős, 14. századi kápolnát. A gróf Festetics Tasziló kegyuraság és Nagy István városbíró felügyelete alatt, Sztéhló Ottó építész tervei alapján meglehetősen kései romantikus ízlésben készült el a halottak búcsúztatását szolgáló, díszes ravatalozó.

A kelet felé álló, háromszor két méter belső méretű – valamikor a harangozó házául szolgált – helyiség külső falán az 1320–30-as években (Károly Róbert uralkodása idején) készült falképek kerültek felszínre. A keleti végfalon szent egyháznagyok, arkangyalok alakjai, a déli résablak fölött Szent Bertalan apostol mártíromságát ábrázoló freskó látható. Ez utóbbi egyenesen hátborzongató: a legenda szerint a pogány papok bevádolták a rokonánál, Astrages királynál, aki először megvesszőztette, majd elevenen megnyúzatta. A falképen a vörös színűre festett Bartholomeus vándorbotra akasztva cipeli a vállán a bőrét, a kedves látogatót és olvasót vigasztalja, hogy a kegyetlen uralkodót és papjait elnyelte a pokol (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, 1977, 2. kötet, 225-26. oldal).