Kultúra

Régi borsodi templomok új meglepetései

Rejtőzködő Magyarország 718.

Éles a kontraszt Borsod megyén belül. Megnőttek, megváltoztak a nagy ipari városai a 20. században, a kor politikája felforgatta a borsodi emberek életét. Napjainkra a prosperáló munkahelyek és az új lakónegyedek komfortjával szemben a vidéken élőknek a legnyomorúságosabb élet lett a sorsuk; különösen Ózd környékén és a Csereháton.

templom 20151023
A nemrég előkerült 12. századi díszkapu (a szerző felvétele)

Fonák helyzet, hogy amíg Miskolcnak és Diósgyőrnek csak „másfél” középkori temploma maradt fenn (az avasi református és a Szűz Mária-egyház), a vidéki településeken harmincnál több román kori és gótikus egyház, kolostorrom található.

Eddig 26 szerepelt közülük sorozatunkban. Mostani utunk Miskolcról a Sajó, majd a Bódva folyó völgyében vezet északra.

Sajóvámos nyolc kilométerre fekszik a megyeszékhelytől a régi – Boldva felé vivő – országút mentén. Nevét 1219-ben említi a Váradi Regestrum, amikor Márton ispán név szerint felsorolt tíz jobbágyát, és a tapolcai bencés apát tíz jobbágyát összeírták a faluban. Az apát birtoklása arra utal, hogy a Miskolc nembelieké volt Vámos. 1237 előtt megvásárolta a zágrábi prépost és Tamás borsodi ispán, majd még az évben átadták Kálmán hercegnek. A cserét az egri káptalan ellenjegyezte, 1244-ben IV. Béla király megerősítette. 1320–26-ban az Ákos nembeli Csetneki Benedek fiai osztoztak a földjén, és a Szent Katalin-kápolna kegyuraságán. Papja az 1332 és 1235 közötti években 28 garas dézsmát – decimát, azaz tizedet – fizetett.

Wamus a 14. században már jelentős vámszedő helység volt, Borsod vármegye 1343-ban és 1353-ban itt tartotta közgyűléseit. Az 1400-as években a csetneki és pelsőci Bebek bányagrófok voltak a település urai, ők építették a ma is meglevő plébániatemplomot a régi Katalin-kápolna helyén. Mezővárosi rangú településről tanúskodik az épület nagysága, arányai és szabályszerűsége. Három csúcsíves ablak nyílik a hosszúkás hajó déli oldalán, másik három az alig keskenyebb szentélyen. A fél nyolcszög záródású apszis sarkait lépcsőzetes támpillérek erősítik, a valamikori gótikus boltozatra utalva. Északon a megszokott sekrestye, nyugaton tekintélyes méretű harangtorony egészíti ki az épületet, a torony külsejét azonban erősen megváltoztatta a 19. század végi renoválás. Ugyanakkor új, egyforma mintájú neogót mérművekre cserélték az eredetileg csúcsíves ablak-kőrácsokat.

Mentségére legyen mondva a „purista” restaurálásnak Vámos sanyarú sorsa a török háborúk idején. 1501-ben még Szapolyai János szepesi gróf volt a település ura, mígnem I. (Habsburg) Ferdinánd király elkobozta a nemzetség birtokait. 1559-ben, a Sajó menti nagy csatát követően feldúlták a törökök a hódoltság alá került borsodi községet; Vámos maradék lakói átálltak a református hitre, kijavították és a protestáns liturgiához igazították a Szent Katalin-egyházat.

Északabbra, a Bódva-völgyi Szalonna községnél – amely a 27-es számú főút mentén látható, szépséges Árpád-kori templomáról híres – letérünk kelet felé. A Rakaca folyócska völgyében kanyargunk a kátyúkban bővelkedő mellékúton, a felduzzasztott víztároló mellett. A rendezett, szinte üdülőfalu képét mutató, négyszáz lakosú Martonyi községtől négy kilométerrel északra, a Három-hegy sűrű, szálas bükkerdejében rejtőzködik a pálos barátok egyik legszebb klastromának romja. Remete Szent Pál rendjének szerzetesei számára alapították martonyi nemesek a Boldogságos Szűzanya tiszteletére 1341-ben, öt év alatt épült meg. A török háborúk idején lakatlanná vált, a 16. század óta romladozott. 2001-ben megtisztították a környezetét, restaurálták és kiegészítették a maradványait, érett gótikus templomának hajója a diadalívig csaknem teljes épségben megőrződött.

Tovább szlalomozva keleti irányba Rakaszend a következő megállónk. A 350 lakosú, munka nélkül maradt kisközség páratlan kincse a dombtetőn látható Árpád-kori templom. Az 1971-ben végzett régészeti kutatás során kiderült, hogy egy 12. századi, román stílusú kis tégla egyházhoz a tatárjárás után – az 1250–60-as években – széltében hozzátoldottak egy kőből készült templomot. A restaurálás során falfestmények is előkerültek; a 17. századtól a reformátusok istenházának festett virágos deszkamennyezete (1657-ből) a második legrégibb Magyarországon.

Az egyre keskenyedő aszfaltos-köves úton kanyargunk Rakacáról, a 213 lakosú Tornaszentjakabra. Túljutva a hágón, elénk tárul – a magyar államhatáron túl – a Szádelői-völgy kettéhasadt sziklatömbje, előterében az 1920-ban kettévágott Torna fiókvármegye legdélebbi falva. Szentjakab a középkorban Borsodhoz tartozott. 1273-ban IV. (Kun) László király visszaadta Thekus fiainak e birtokot, amelyet apja, V. István király elkobzott tőlük. 1317-ben az egri püspök átadta dézsmáját a káptalannak. A com­postelai Szent Jakab apostolról elnevezett egyház papja 1332 és 1335 között 27 garas pápai adót fizetett.

A magas dombtetőre épített templom teljes belső hossza húsz méter, amiből tizenkét méter jut a hajóra, nyolc a félköríves szentélyre. A legutóbbi időkig rejtegette románkori részleteit. Három magas, keskeny résablak nyílik a 12. századi apszisra, a szőlőindás fejezetű oszloppárokkal szegélyezett félköríves-bélletes díszkapu fölött (képünkön). A tatárjárás utáni bővítést a hajó déli falán látható, immár csúcsíves ablak tanúsítja. Az 1746. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint az akkor még protestáns kézben volt templomban régi falképeket láttak. Nem sokra rá visszavették, majd megújították a katolikusok a parókiát. A Tor­naszentjakabon nemrégiben felfedezett középkori részletek bátorítást adnak a vidék további régészeti és művészettörténeti kutatásához.