Profizmus, gyermekbetegséggel

Ónodi Eszter, Bartsch Kata és Kerekes Viktória az Anyám és más futóbolondok a családból című filmben (Fotó: Szlovak Judit)

Ezúttal azonban látszólag érzékenyebb vizekre evezett, a Veszettek egy átlagos, fiktív kelet-magyarországi településen játszódik, ahol a kilátástalanság, a munkanélküliség és a bűnözés az úr, és a kevés dolgos embertől is naponta ellopnak mindent, ami mozdítható – egy új rendőrkapitány azonban változtat a helyzeten, a helyi utcagyerekekből csendőrséget verbuvál és együttesen csapnak le az enyveskezűekre.

A témaválasztásban rejlő merészség azonban látszólagos, hiszen Goda Krisztina végig elfogulatlanul, a háttérben maradva mutatja be az eseményeket és mesél a könnyen megtéveszthető és rasszizmusra perzselhető fiatalokról, valamint az ország szegényebb részét valóban nyomorba döntő és félelemben tartó, mások javain élősködő rétegekről.

Antal Nimród még évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy ifj. Vidnyánszky Attila elképesztően tehetséges, a két világ között őrlődő fiatal megformálásával azonban minden várakozásainkat felülmúlta, de a többi fiatal, korábban mozikban ritkán vagy egyáltalán nem látott színész is tökéletesen végzi a dolgát. Beleköthetnénk a számos filmes áthallásba, de az egyszerre borzasztóan izgalmas és drámai Veszettek alakításaiban, technikailag, forgatókönyvileg az elmúlt évek legprofibb magyar alkotása – az elkeserítően alacsony nézőszámok teljes mértékben méltatlanok hozzá.

Ez a fajta profizmus sajnos csak részben jellemző az Anyám és más futóbolondok a családból című filmre. A Karlovy Varyban a legjobb rendezés és az ökumenikus zsűri díját elnyert Chico rendezőnője, Fekete Ibolya eddigi legszemélyesebb műve saját édesanyja élettörténetén alapul, aki végigkísérte a huszadik század magyar történelmének legfontosabb fordulópontjait. Az érzelmi kötődés az alkotás minden percéből kiérezhető játékos, humoros, szeretetteljes elbeszélő stílusában, a sokszor meseszerű tálalás azon olykor kifejezetten nehézkes és modoros. Ez a hullámzó színvonal a vizualitásban is tetten érhető, a film egyik pillanatban kifejezetten szép felvételekkel operál, máskor azonban olcsó benyomást kelt. A Bereményi Géza Eldorádóját idéző archív bevágások szintén az ötlet- és a pénzhiányt sugározzák. Az alkotásnak azonban megvan a maga varázsa, már csupán azért is, mert az egyedi élettörténetben a saját rokonaink sorsát és anekdotáit is felismerhetjük kicsit természetesen másként, de hasonló formában. Ónodi Eszter és Gáspár Tibor rutinos, de szimpatikus alakítása szintén viszi a hátán a filmet, a kereken százesztendős lengyel színésznő, Danuta Szaflarska azonban néhány gesztussal mindenkit lejátszik a vászonról, a film igazi kincse.

Míg az említett két alkotás erőteljesen kötődik a magyar valósághoz, addig a Login univerzálisabb jellegű mű. Choderlos de Laclos 18. századi francia író levelekből felépült regénye, a Veszedelmes viszonyok Barnóczky Ákos, a Szőke kóla rendezője szerint lényegében az úgynevezett found footage, vagyis a talált kamerás filmek műfajának alapjait tette le. A klasszikust már tizenöt évvel korábban a Kegyetlen játékok egészen jól átdolgozta modern környezetbe ültetve, a Login elsősorban formanyelvében próbál újszerű lenni, hiszen Skype-beszélgetéseken keresztül tálalja a történetet. Mindez annak ellenére is egészen frissnek és eredetinek tűnhetne, hogy az Unfriended és a The Den című, elsősorban rémisztgetésre koncentráló tengerentúli produkció kísérletezett már ezzel az elbeszélő móddal, Magyarországon azonban ennek az alműfajnak egyáltalán nincs hagyománya – ha nem számítjuk a rendszerváltás előtt, teljesen más céllal készült áldokumentumfilmeket –, Barnóczky munkája pedig magán is viseli szinte az összes létező gyermekbetegséget. A történet középpontjában egy frissen megözvegyült nő és egy lányát elvesztett férfi áll, mindkettőjük hamar ráébred, hogy családtagjuk öngyilkossága összefüggésben áll egy internetes társkeresővel – a nyomozás közben egymásra találnak a világhálón és közösen próbálják felfedni az online ragadozók kilétét.

A film De Laclos regényéből nagyjából csak annyit őrzött meg, hogy ezúttal is dúsgazdag és lelketlen körökbe vezetnek a szálak, az alkotás fő célja sokkal inkább annak tűnik, hogy felhívja a figyelmet az internetes ismerkedés veszélyeire – az a téma azonban 2015-ben, hogy a nickname mögé bújó felhasználók nem feltétlenül a valódi arcukat mutatják, nagyjából annyira eredeti és időszerű, mintha arról kezdenénk el beszélgetni, hogy az agresszív számítógépes játékok erőszakossá formálják-e a gyerekeket. A színészi játékok és a párbeszédek egyébként döntő többségben természetesek, a történet nyomokban izgalmas, de csak éppen annyira, hogy a vasárnapi ebéd után ne aludjunk el rajta.