Nőképek a szocializmus időszakából

Minőségellenőrök 1966-ban egy tévéüzemben, addigra már eltűntek a traktoristalányok (Forrás: Fortepan)

Több könyvet is írt a témában, ezen a nyáron pedig előadás-sorozaton mutatja be a szocializmus nőképét, a nők helyzetét az ötvenes évektől a rendszerváltásig Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet főmunkatársa. A történész 1999-től készített interjúkat olyan nőkkel, akik az Óbudai Harisnyagyárban dolgoztak. Ezekből a kutatásokból született meg a Kádár leányai – Nők a szocialista időszakban című könyve, amelyet 2010-ben a Nyitott Könyvműhely adott ki. Az Óbudai Platán Könyvtárban kedd este kezdődött sorozat első alkalmán Kádár leányai címmel mutatta be az akkori nőképet, a vidéki lányok helyzetét, a gyárak világát.

Elsőként a férfifoglalkozással rendelkező nőkről beszélt, elmondása szerint a traktoristanő „a rendszer egyik elvetélt ötlete volt”. Az ötvenes évek törekvése volt ugyanis, hogy nők is dolgozzanak a hagyományosan férfiszakmának tekintett területeken. A történész a Nők Lapja egyik – valószínűleg a párt megrendelésére készült – 1965-ös cikkét idézte, amelyben felkerestek egy korábban traktorvezetőként dolgozó lányt, aki akkorra már háromgyerekes édesanya volt. „A Kádár-rendszer szembeállította magát Rákosival” – magyarázta a történész, aki szerint a korabeli propaganda sokszor hangsúlyozta, hogy nincs többé egyéni munkaverseny, és már nem kínozzák a nőket férfimunkákkal. Mint kiderült, az ötvenes években egy rövid ideig buszsofőrök is lehettek nők, ám a technikai fejlettség nem engedte meg, hogy hosszú távon végezhessék ezt a munkát. „A nők szívesen mentek volna buszvezetőnek, de nem engedték” – mondta Tóth Eszter Zsófia, majd hozzátette, a hetvenes évektől újra divatba jöttek a női sofőrök, de nem vállalhattak éjszakai műszakot, és munkába állásuk előtt a BKV pszichológusával el kellett beszélgetniük.

A történész kutatása kiterjedt a munkásszállókban élő vidéki lányokra is, előadásában Budapestre felkerült lányok történeteit osztotta meg a közönséggel. Hallhattunk például egy csalódott beszámolót arról, hogyan nem sikerült egyiküknek pesti udvarlót találnia, és hogyan lett egy másik lány a vidékies Júliából divatosan hangzó July a fővárosban. Tóth Eszter Zsófia külön kitért a textiliparban dolgozó kubai lányokra is, akik a nyolcvanas években jöttek Magyarországra a KGST-n belüli munkamegosztás miatt. „Ha itt terhesek lettek, azonnal haza kellett menniük. A fizetésükből a kubai állam harminc százalékot eltett, mondván, túl felelőtlenek ennyi pénzhez, ha hazamennek, megkapják” – mesélte.

Ezután a gyermekgondozási segély 1967-es bevezetésének következményei kerültek szóba. Az intézkedésnek köszönhetően az anyák három évre otthon maradhattak gyermekükkel, mint megtudtuk, ennek gazdaságpolitikai okai is voltak, nem volt szükség annyi női munkaerőre. Az anyák nagy része azonban nem érezte jól magát otthon: „unalom az összkomfortban”. Tóth Eszter Zsófia szerint akkoriban sok történetet lehetett hallani a „gyes-szindrómában” szenvedő, depressziós háziasszonyokról, akik „bediliztek a négy fal között”. Úgy vélte, a leányanyák megítélése is más lett a Kádár-korszakban, mint korábban, értelmiségi nők olykor tudatosan döntöttek amellett, hogy egyedül vállalnak gyermeket, hiszen az egyetem elvégzése után nehezen találtak párt maguknak. Példaként Bihari Klára egyik népszerű novelláját idézte, amelyben a huszonhét éves vidéki tanítónőt még a társkeresőújságban sem engedik hirdetni.

A történész egyébként az országgyűlési képviselőnők helyzetével is foglalkozott, hiszen a korabeli kvótának megfelelően a képviselők egyharmadának nőnek kellett lennie. „Meg kellett bizonyos szempontoknak felelni: csak harmincöt év alatti, nem párttag, gyárban dolgozó munkásnők kerülhettek be a Parlamentbe” – magyarázta. Fontos volt továbbá, hogy csinosak legyenek és tudjanak szépen beszélni. Tényleges hatalommal azonban nem járt a pozíció, továbbra is a gyárakban kellett dolgozniuk, és a legjobb esetben is csak annyit tudták elintézni, hogy végre legyen saját telefonjuk.