Nem változhatunk, ha nem változtatunk

Pokorny Lia és Pogány Judit is kiváló alakítást nyújt a darabban (Fotó: Horváth Judit)

A szerzők – Federico García Lorca és Martin McDonagh – persze egészen más attitűddel nyitják ki a témát, és ebből fakadóan egészen érdekesen viszonyul egymáshoz a végkifejlet is: ellentétes eredménnyel zárnak a darabok, így izgalmas lehet az általuk bemutatott helyzet vizsgálata.

A García Lorca-darab, a Bernarda Alba háza mint a spanyol irodalom egyik klasszikusa, számtalan alkalommal szerepelt már a világ színpadain, mondanivalója örök érvényű az elfojtott, égető vágyról és a végső soron indokolhatatlan, zsarnoki elnyomásról. Feldolgozásaira jellemző, hogy csak a történet női alakjait látja a közönség, az özvegységre jutott édesanya és öt lánya életébe a hozomány reményében kérőként érkező Pepe Romano rejtve marad, csak a nők érzelmeire gyakorolt hatásában mutatkozik meg. A Békéscsabai Jókai Színház ehhez képest több szempontból is rendkívül bátran és szabadon nyúlt egy flamencóval átitatott tánc- vagy még inkább mozgásszínházzá alakítva a drámát. Béres László megosztó előadást állított színpadra, amely azonban kifejezetten nagy munkát követel a részt vevő művészektől: Kovács Edit Bernarda Alba szerepében jó párost alkot Kara Tündével, aki Poncia, a szolgáló szerepében sikerrel képviseli az anya túlkapásaival szemben a realitást. Jellemző azonban az előadásra, hogy kevésbé képes a műben rejlő lélektani lehetőségeket kihasználni. Durva brutalitással veri lányait Bernarda, Pepe Romano (Vadász Gábor) hosszú másodperceken keresztül leplezetlenül teszi magáévá a legkisebb lányt, Adelát (Tarsoly Krisztina), illetve a szöveggel és színészi játékkal kifejezendő érzéseket dobolással, tapsolással, spanyol táncra csak nyomokban emlékeztető mozgásformákkal hidalja át a rendezés.

Az üzenetet nagyságrendekkel drámaibb erővel képes átadni Pogány Judit (Mag Folan) és Pokorny Lia (Maureen Folan) főszereplésével a budapesti Centrál Színházban látható Leenane szépe. Martin McDonagh mindössze nyolc nap alatt írta tíz évvel ezelőtt ezt a mély tragédiát, amely egy anya és negyvenéves, „kisajátított” lánya életre-halálra menő küzdelmét mutatja be jellegzetesen groteszk, sötét humorral. Pokorny és Pogány kettőse Gigor Attila ügyes rendezésének is köszönhetően a komikus felütés után szilárd biztonsággal keveri a humoros és nyomasztó pillanatokat, amelyek azután sebesen száguldó érzelmi hullámvasúttá fejlődnek ki, hogy megdöbbentő nyomorúsággal érkezzenek vissza a kiindulóponthoz. A drámaíró több alkotása – Vaknyugat, Kripli – is nagy sikerrel fut hazai színházainkban, hiszen stílusára mindig is jellemző volt a következetes drámai szerkezetbe foglalt pszichológiai nyomás. A Leenane szépe négyszeres Tony-díjas alkotás, amelyet Magyarországon már a megírása után egy évvel bemutatott a Vígszínház, de a Kaposvári Csiky Gergely Színházban is, valamint Piszkavas címmel a budapesti Örkény Színházban (akkor még Madách Kamarában) is láthatott a közönség.

A két mű összehasonlított üzenete két utat kínál az elnyomás következményeinek értékelésére. García Lorcánál a lány halálával az anya esélyt kap arra, hogy rádöbbenjen tettének súlyosságára – azonban semmi nem változik, hiszen Bernarda tovább folytathatja kegyetlen gyászát. McDonagh esetében azonban az anya halála ad lehetőséget kibontakozni a lánynak – ám önmagában a helyzet átalakulása nem hordozza magában a változást. Mindkét mű más-más eszközökkel, de arról gondolkodtat el, hogy bármely külső körülmény – legyen az tragédia vagy áldás, okozzuk magunk vagy rajtunk kívül álló erő – csak a lehetőséget adja meg a változtatásra. A lépéseket senki nem teszi meg helyettünk.