Nem létező filmek hideg állóképei

Detvay Jenő hosszú hajú hipszterként 1977-ben ment el világot látni, azonban később ért vissza, mint amennyi időre az engedélye szólt, ezért aztán három évig nem hagyhatta el az országot. Ekkor határozta el, hogy őt nem fogják többet büntetni, és amint lehetősége lesz ismét átlépni a határt, kereket old és többet vissza sem néz. Először Bécsbe, majd autóstoppal Párizsba utazott, ahol le is telepedett, Magyarországra pedig csupán 1989-ben, édesapja temetésére utazott vissza konzuli engedéllyel. A fotográfus soha nem készült művésznek – fiatalkorában egy ipari iskolában esztergályosnak tanult –, hanem ahogy mondja, művésznek született. A rendszerváltásig a fotózást sokan inkább iparosszakmának gondolták Magyarországon, a közvélekedés szerint az volt a jó fotós, aki jó szögből, ügyesen megörökítette a Lánchidat, ennek ellenére – ahogy Detvay egy rádióműsorban fogalmazott – a hetvenes években komoly avantgárd fotós élet volt itthon, bárki bármivel foglalkozhatott, legfeljebb nem állították ki a munkáit.

Ebben az időszakban elsősorban a filmszerűség érdekelte a fotográfiában, Kiskunhalason egy barátját és annak ismerőseit különböző, tipikusan vidéki kosztümökbe beöltöztetve úgy örökítette meg, mintha egy nem létező mozgókép standképeit láthatnánk, portrésorozatai pedig a szintén különös viseletekbe bújó szereplőivel a színház világát idézik. Hasonló érzést keltenek Anne Lefebvre embert ábrázoló felvételei is, az alakok szinte megmozdulnak a szemünk előtt, és megszólalnak. Várjuk a jelenet folytatását – mindez a Francia Intézet tárlatán is tetten érhető, de még jellegzetesebben megfigyelhetjük a művésznő saját honlapján található munkáin. Az apróbb tárgyakra, tárgyrészletekre koncentráló alkotásain is úgy fókuszál kamerájával, mint ahogyan egy operatőr igyekszik egy filmben premier plánnal ráirányítani a figyelmünket egy lényeges apróságra – a természetellenesen törött villanykörtét ábrázoló képe például leginkább egy szürreális, fekete-fehér rémálomszerű némafilm kiragadott pillanatának benyomását kelti.

A két fotográfus teljesen más világból, teljesen más kulturális közegből érkezett, a budapesti tárlat az első közös kiállításuk, azonban a címében is jelzett párhuzamok nem merülnek ki az említett formanyelvi sajátosságokban, mindkét alkotóra jellemző az állandó kísérletezés és a műfaj különböző határmezsgyéivel való játszadozás. A bőven a számítógépes korszak előtt született munkáikon analóg technikával érték el a kívánt hatást, színezték be a fekete-fehér képek egy részét, azt rajzzal vegyítették vagy egyéb más eljárásokkal valósították meg olykor látomásszerű műveiket, mindemellett mindketten rajonganak a plakátszerű, mozaikokból, montázsokból építkező látványos megoldásokért, és hangulatilag is kifejezetten hasonló alkotók, csak úgy süt a képeikből valami megfoghatatlan, hideg melankólia. Érdekes játék lehetne, ha a tárlaton a művek alól levennék az információs táblát, hogy a látogatónak kelljen kitalálnia, melyik mű kihez kapcsolódik – nem lenne egyszerű feladvány, ugyanis egy fotográfus pályáján belül is ritka az az egységesség, amelyet Detvay Jenő és Anne Lefebvre stílusa tükröz, a közös kiállításban éppen ezért az a legmeglepőbb, hogy még csak most, ennyi alkotói évtizedük után valósult meg először.