Nem ismeri a tabukat a francia film

Ha francia vígjátékra gondolunk, az elsők között jut eszünkbe Louis de Funes neve. „Kétségtelen, hogy Funes roppant karakteres figura, de a francia film világában mégsem magányos óriás: gondoljunk például Bourvilra, akivel többször játszott együtt, de nem kisebb figura Jacques Tati, aki egy egészen egyedülálló karaktert teremtett, és kortársuk volt a remek Fernandel is” – mondta lapunknak Réz András filmesztéta. A francia vígjáték és bohózat világa elképesztően gazdag, számtalan olyan színész volt és van, aki drámai és vígjátéki szerepben egyaránt erős, Jean Gabintől Jean Renóig –tette hozzá.

Az pedig, hogy sokaknak mégis Louis de Funes neve ugrik be elsőként, szerinte a magyar televíziós csatornák gyakorlatából fakad, hasonlóképp, mint ahogy Pierre Richard filmjei is kissé túlreprezentáltak.

A modern francia filmalkotásokban jellemzően megfigyelhető egyfajta játékosság, a filmesztéta azonban úgy látja, nem általános jelenségről van szó. „De a forgatókönyvírók valóban szeretik a szellemes dialógusokat, gyakran élnek a nézővel összekacsintó utalásokkal, dupla fenekű poénokkal. Sokszor a játékosság abból fakad, hogy színpadi művekből indulnak ki, ott pedig tényleg a párbeszédek döntenek el mindent. Nagyon fontos az is, hogy a francia film nem ismer tabukat, állandóan keresi és feszegeti a határokat. Valamint az sem utolsó dolog, hogy rendszerint elemző és kritikus módon viszonyul saját nemzetének kultúrájához, történelméhez” – mutatott rá a filmesztéta.

Az elmúlt ötven év francia filmművészete nagyon sokszor alakult át hangsúlyeltolódásaiban, jellegzetes megoldásaiban, a hagyományos műfajok mellett számos újdonság is megjelent. „Az ötvenes évek legvégén, a hatvanas évek elején indult útjára az újhullám, a Nouvelle vague, a világ filmművészetét felforgató szerzői filmek vonulata, de mellette változatlanul készültek kosztümös romantikus filmek, szatírák, kalandfilmek, bohózatok is” – emlékeztetett a legerőteljesebb megújulás időszakára Réz András.

De nem csupán iskolákról van szó, a francia film nagyon mély, meghitt viszonyban áll a kortárs irodalommal: időről időre megjelennek besorolhatatlan alkotók, akik hihetetlenül izgalmas dolgokat művelnek. „Például Robert Bresson, Bertrand Blier, Luc Besson, Léos Carax, Jean-Pierre Jeunet, vagy a – szinte a semmiből – felbukkanó Michel Hazanavicius. És besöprik az Oscart. Mit kezdjünk azokkal a rendezőkkel, akik valamiféle művészi emigránsként Franciaországban éltek és alkottak, mint Buñuel, Walerian Borowczyk? A 20. századi avantgárd jeles képzőművészeivel mi a helyzet? Hiszen a francia filmnek ilyen vonulata is van. Szóval a mérföldkövek néha filmek, néha alkotók, néha események” – hangsúlyozta.

Szerinte a filmművészet egyáltalán nem univerzális a szónak abban az értelmében, hogy mindenki számára ugyanazt jelentené, mindenütt a világon. Amikor ugyanis azt hisszük, hogy értünk egy filmet, ez valójában azt jelenti, hogy képesek voltunk feltölteni a saját jelentéseinkkel, történeteinkkel. „Minden egyes film – szerencsés esetben – magában hordozza a kultúráját, olyan kérdéseket tesz fel, amelyek az adott kultúrában, közösségben fontosak. Az például, hogy a filmtörténeti jelentőségűnek nem nevezhető, de nagyon szórakoztató Taxi című vígjáték főszereplője algériai apa és francia anya gyermeke, a franciáknak fontos. És annak is jelentősége van, hogy a francia gengszterfilmekben a rendőrök soha nem olyan heroikusak, mint az amerikai filmekben” – hívta fel a figyelmet. Mint hozzátette, az sem véletlen, hogy az Amélie csodálatos életében Jeunet egy Pierre-Auguste Renoir festményt idéz fel: ez a festő fiára, Jean Renoir filmrendezőre is utal. Miközben a kritikusok leamerikaizták Luc Besson filmjét, Az ötödik elemet, nem tették fel a kérdést, hogy mégis miben más ez a film. „Miért éppen Donizetti szólal meg benne? Miért van humoros oldala a gonoszoknak is? Ez az egyetlen kérdés önmagában véve egy kötetre való gondolatot generál. Azért lenne jó, ha ezekről a kérdésekről társaságban vagy akár televízióban lehetne beszélgetni, mert nagy kaland felismerni, hogy az, amit mi szeretünk, amit érteni vélünk, mennyi izgalmat hordoz még magában” – mondta Réz András.