Nem halványul a hatvanas évek fénye

– Ritka az olyan együttes, amelynek tagjai önállóan is képesek karriert építeni, azonban a Cotton Club Singersből ön, Kozma Orsi, Zséda, valamint László Boldizsár is elmondhatja már ezt magáról. Mi az együttes titka?

– Talán az lehet ennek az oka, hogy nem egy mesterségesen összeválogatott zenekar voltunk, hanem úgy ismertük meg egymást, hogy közös énektanárhoz jártunk, és mindannyian szólisták akartunk lenni. Tehát egyfajta isteni adománynak köszönhetően találkoztunk, és megragadtuk a lehetőséget, elfelejtve a szólókarrieri ambícióinkat, amelyek csak akkor támadtak fel bennünk újra, amikor már túl voltunk a legsikeresebb időszakunkon. Annak köszönhető a sikerünk, hogy négy különösen tehetséges fiatal állt össze, akik már az első pillanatban is képesek lettek volna megállni a helyüket önállóan is, de együtt csak erősítették egymást.

– A későbbiekben sem alakult ki rivalizálás önök között?

– Nem, minden szempontból együtt húztuk a szekeret, csak aztán mindannyiunkban felmerült, hogy foglalkoznánk mással is. Először Zsédában támadt fel a gondolat hét év után, én akkoriban még nagyon szerelmes voltam a Cotton Club Singers hangzásába, és csak újabb hat évvel később, Kozma Orsival együtt léptem ki, a fiúk pedig még néhány esztendeig folytatták a feloszlás előtt. Tizenhárom évet töltöttem együtt a zenekarral, de aztán úgy éreztem, hogy a csapatmunka által kezdem elveszíteni szimbolikusan és fizikai értelemben a saját hangomat, hiszen folyamatosan idomultam az együtteshez. Elkezdtem keresni saját magamat, ami igencsak hosszú folyamat volt.

– A szólókarrier a zenekari élettel összeegyeztethetetlen lett volna?

– Igen: a szóló- és a zenekari karrierben is rengeteg munka van a próbáktól és szervezéstől kezdve a marketingen, az időpont-egyeztetésen keresztül a saját közönség megtalálásáig. Egyébként is fatalista vagyok, ha hiszek valamiben, akkor minden energiámat abba az egy dologba fektetem bele, és bízom benne, hogy megtérül. Nem tudok egyszerre több lovat megülni.

– És a zenekarból kilépve, melyek voltak azok a legnagyobb kihívások, amelyekre nem számított?

– Azt gondoltam, hogy a Cotton Club Singers-es múlttal majd kapkodni fognak utánam a zenészek, a zeneszerzők és a koncertszervezők, elég lesz csupán kimondanom a nevemet. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem így működik, nekem kell megkeresnem az alkotótársakat, a koncertlehetőségeket, illetve a saját stílusomat is ki kell alakítanom. Tudtam, hogy a dzsesszhez és a swinghez értek a legjobban, de azt is éreztem, hogy hosszú távon nem ezt szeretném folytatni, mert nem láttam értelmét, hogy szólóban ugyanazt a stílust képviseljem, mint a Cotton Club Singersben. Küzdelmes időszak volt mind a művészi útkeresés tekintetében, mind abban, hogy újra elfogadtassam magam, le kellett tennem valamit az asztalra önállóan ahhoz, hogy újra megtaláljam a közönségemet dalról dalra.

– Az elmúlt néhány évben számos alkalommal cserélt menedzsert. Mi ennek az oka?

– Nem akarok pesszimistának tűnni. De azt látom a legnagyobb problémának, hogy a menedzserek nagy része nem menedzsernek készült, hanem például sajtósok, marketingesek voltak korábban, ezeket a tapasztalatokat szerencsés esetben jól hasznosítják, és egy házassághoz hasonló szoros kapcsolat alakul ki az előadó és közöttük, miközben közös sikereket érnek el. Azonban azt tapasztaltam, hogy a legtöbbjük, bár nagyon kedves volt, respektáltak engem, szerződést kötöttünk, aztán viszont csak vártam a telefonokat, és semmi nem történt. Magamnak kellett beindítani a karrieremet, rengeteg energiát belefektetve. Nem bánom, mert sokat tanultam belőle, most viszont könnyebb, megtaláltam az igazit. Egy jó menedzser szárnyakat ad. Senki nem tudja helyettem, hogy milyen lemezeket, koncerteket szeretnék, hol akarom magam elhelyezni a zenei piacon, nagy fesztiválokon, nagy show-műsorokkal szerettem volna fellépni, azonban mindehhez kell egy jó segítő – a színházi koncertek, a Művészetek Palotájában adott estem vagy a júliusi városmajori műsorom sem valósulhatna meg e nélkül.

– Mint mondta, nagy show-fellépésekben gondolkozott – ezért is vállalt szerepet A dalban?

– Ez egy érdekes történet, korábban ugyanis soha nem gondoltam volna, hogy egy ehhez hasonló műsorban fogok szerepelni. A második nagylemezem novemberben jött ki, és úgy éreztük, jó lenne, ha a legslágeresebb dalt megpróbálnánk ezzel eljuttatni a nézőkhöz. Nincsenek meg azok a lehetőségeim, mint egy tehetségkutató friss nyertesének, egyébként is felnőtt egy generáció, amely már nem ismeri a Cotton Club Singerst, így engem sem, a közönségem velem együtt öregedett, ezért muszáj volt megmutatnom magam. A főző- és divatműsorokon, valamint az életmódmagazinokon kívül egy énekesnek ez az egyetlen lehetősége, hogy eljusson a nézőkhöz. Ezért nagyon örültem, hogy beválogattak A dalba: nem arról szól ez a vetélkedő ugyanis, hogy minden induló feltétlenül ki akar jutni az Eurovízióra, hanem arról, hogy szerencsés esetben főműsoridőben, két szombat este is fel tud lépni profi körülmények között, a lehető legjobbat kihozva magából. Sokan érdeklődtek, hogy nem érzem-e cikinek, hogy kiestem a középdöntőben, én meg ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy milyen furcsa, hogy ha egy kereskedelmi televízióban halászlevet főztem volna, akkor senkiben sem merült volna fel ez a kérdés. Nekem nem a magamutogatás volt a fontos, hanem hogy megmutassam, hogyan énekelek.

– Július 11-én a Városmajori Szabadtéri Színpadon lép fel. Mi lesz ennek a koncertjének a különlegessége?

– Az alapját az új nagylemezem adja, aminek a hangulatát és stílusát a hatvanas évek amerikai zenei világa teremtette meg, így a koncerten az említett korszakot, illetve annak női csapatait próbáljuk megidézni ikonikus dalok segítségével. A számok köré egy különleges show-t építünk, és nem hagyományos retro módon, hanem modernizálva adjuk elő azokat, mindezt mások mellett rockabillyvel és Tarantino-filmzenékkel fűszerezzük. Az est vendég előadója pedig Zséda lesz: mindketten imádjuk ezt a sajátos világot Aretha Franklintől Tina Turnerig, és énekeltük már korábban is ezeket a dalokat, így biztos voltam benne, hogy örülni fog a meghívásnak, és egy nagyszerű műsort raktunk össze közösen.

– Számtalanszor előfordul, hogy egy-egy formáció feloszlik, majd újraalakul. A Cotton Club Singersnél elképzelhetetlen ez?

– Januárban az Erkel Színházban adtunk közös koncertet a Cotton Club Singers megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából, aztán mindannyian mentünk a magunk dolgára. Úgy érzem, így hosszú távon is meg tud maradni közöttünk a kapcsolat, ha öt-tíz évenként, különleges alkalmakkor egy-egy nagykoncerten ismét együtt zenélünk, nemcsak egymás, hanem a műfaj iránt is képesek vagyunk megőrizni a szeretetünket. A szólókarrierjeink mellett ennél többre nem is lenne lehetőségünk. A Cotton Club Singers volt a fiatalságunk, és bár isteni dolog találkozni a fiatalkori szerelmünkkel, nem tehetjük meg mindennap, ha az ember már más házasságban él.