Művészet a vágyból és a hiányból

Roppant méretben, ezerötszáz négyzetméteren mutatja be El Kazovszkij mintegy négyszáz művét a Magyar Nemzeti Galéria időszaki tárlata. Az orosz származású, 1965-től Magyarországon élő és 2008-ban elhunyt Kossuth-díjas alkotó – festő, performer, díszlettervező és költő – a 20. század utolsó harmadának és az ezredfordulónak az egyik legszuggesztívebb magyar művésze volt. Komoly kihívás elé állítaná a látogatót, ha a kurátorok hagyományos életműtárlatot hoztak volna létre, szerencsére azonban nem így történt, kurátori kiállítás valósult meg erős és pontosan kidolgozott koncepcióval. Ennek köszönhetően a tárlatot végigjárva egységes kép alakul ki El Kazovszkij művészetéről és magánmitológiájáról. Jerger Krisztina, Rényi András és Százados László kurátorok elképzelése az volt, hogy az alkotó munkásságának különféle vonulatait bemutatva igazolják El Kazovszkij ars poétikáját, amely szerint csak a totális, művészetté transzponált élet a valódi.

A labirintus

A kiállítóteret tizenkilenc narratív egységre osztották el, mindegyikében intenzív, komplex, színpadszerű látvánnyal találkozunk effektusokkal, színekkel, fény-árnyék játékkal. Az erős látványszerűséggel a néző már a kiállítás ünnepélyes-monumentális fogadóterében szembesül. Az ünnep csarnoka El Kazovszkij életművének plasztikai foglalata: jelzi művészetének grandiózusságát, miközben a helyszín dobozszerű zártsága, a teret kettészelő lépcső, a magasban kialakított, félköríves árkádsorok a művész jellemző motívumait is felidézik, amelyek az egyik falra installált képcsoporton is visszaköszönnek. Az itt kiállított legfontosabb munkája a sarokban felállított, üresen tátongó, benépesíthetetlen színpad, az 1995-ös Dzsan-panoptikum XXXV. performance díszletének pontos rekonstrukciója, illetve az öt méter magas „vándorállat”, amely a Nemzeti Színház fogadócsarnokában állt.

A lépcsőn felérve éri a látogatót az első meglepetés: a kiállítás nem körüljárható, nincs egyetlen helyes útvonal, így a labirintusszerűen berendezett térben a befogadó a saját érzéseire (és a jegyéhez kapott harminckét oldalas vezetőre) kénytelen hagyatkozni, ennek köszönhetően friss és újszerű befogadói élménnyel gazdagodhat, szokatlan összefüggésekre figyelhet fel. Háromféle irány közül választhatunk: beléphetünk Az ősesemény című apró, intim térbe, ahol a művész meghatározó szerelmi kapcsolatának dokumentumaival találkozhatunk. Rényi András a nemrégiben tartott sajtóbejáráson kiemelte, egyáltalán nem az volt a céljuk e teremmel, hogy voyeurré tegyék a látogatót, hanem hogy megértessék vele: El Kazovszkij ezt a találkozást egy új, saját időszámítás kezdetévé fetisizálta, művészetét pedig ettől kezdve a csillapíthatatlan vágy és a hiány éltette.

Szenvedélyek vonzásában

Ez a gondolatmenet ezt követően szinte minden teremben hangsúlyosan jelen van, miközben előrehaladva a látogató El Kazovszkij életének és művészetének különféle aspektusaival is megismerkedik: a görög szobrok iránti érzéki-erotikus viszonyával, azzal, hogy transzneműségét hogyan vitte a munkáiba, fetisizáló hajlamával, az állatok iránti vonzalmával, a színházhoz fűződő szenvedélyével, sőt a kurátorok még a Bartók Galériába készített Papírfríz II.-t az eredeti állapotoknak megfelelően rekonstruálták az egyik folyosóra, és a Vajda-lapok bemutatásának is külön termet szenteltek.

Azonban nemcsak ez a gazdag, az életmű minden részletére kiterjedő tárgyanyag az, amitől jól működő és igazán izgalmas lesz ez a tárlat, a részletek is találóak. Például hogy a képeket nem önállóan, hanem képcsoportokba, tematikus egységekben, voltaképp egymásba torlaszolva mutatják be. Azonban a legfontosabb, emblematikus munkák mindig önállóan, kiemelt helyen szerepelnek. A nemek termében a Vágy-vágy című 2003-as munka például az egyik központi sarokba került, mivel a hatalmas, kétfejű, fekete kutyát ábrázoló mű összegzi a körülötte helyet foglaló festmények alapgondolatát és kifejezi El Kazovszkij bátor szembenézését a nemi szerepek kialakult társadalmi normájával. Fontos helyet kapott többek között még az 1982-es Velencei Biennáléra készített szentélye és az 1984-es Négyes fogat is.

Új szemlélet

Az egyes terek nem zárt egységek, hanem egymással párbeszédben állnak, a közöttük lévő kapcsolat és átjárhatóság a kiállítás folytonosságát és a befogadást segíti elő. A görög testek termében található, erősen megvilágított férfitorzó például éppen egy vonalban helyezkedik el a következő terem egyik fotójával, amelynek fő alakja egy meztelen férfitest. Karakteressé teszik a kiállítást a termekbe épített különféle dobozok is, amelyek jellemzően belső teret rajzolnak ki: a Moziban például El Kazovszkij kedvenc filmjeinek részletei futnak egymás után, a White cube-ban (fehér kocka) kiállított képek klasszikus képfeliratokat, semleges megvilágítást kaptak, a kurátorok ezzel érzékeltetik, hogy El Kazovszkij művészete az „abszolút festészet” szempontjai szerint is élvezhető, míg Az orosz hátsó szoba egy zárványszerű világot villant fel, az alkotó orosz forrásait szedi sorba. Különös hangulata van e doboz külső terének is, ahol a látogató El Kazovszkij második nyilvánosságba való mély beágyazottságáról tudhat meg többet az eredeti tárgyaknak, fotóknak, lemezeknek, archív felvételeknek köszönhetően.

A február közepéig nyitva tartó tárlat tehát valóban sok szempont szerint tárgyalja El Kazovszkij művészetét, így a látogató – ha elegendő időt és energiát szán a művek és a koncepció értelmezésére – új szemléletben közelíthet ehhez az életműhöz. A kurátorok részéről szerencsés döntés volt, hogy nem egy emlék- vagy életmű-kiállítást rendeztek ebből a hatalmas anyagból, hanem – ahogy Rényi András fogalmazott – provokatív, részvételre ingerlő tárlatot hoztak létre, amely „kényszeríti” és „felszólítja” a látogatót arra, hogy elgondolkodjon az életmű egyes részleteiről, hogy kérdéseket tegyen fel, hogy ne pusztán rögzítse a látottakat, hanem értelmezze is azokat.