Múltidéző esszéfüzér Honthy Hanna pikáns mondatától Örkényig

Szigethy Gábor kísérletet tesz arra, hogy láttassa és rekonstruálja a közelmúltat, hajdanvolt, érdekes emberek „életre keltésével”. Az irodalom, a történelem, a politika, a művészetek világából választja figuráit, és meglepő nézőpontokból világít rájuk.

A nézőpont teszi izgalmassá esszéit, amelyek feledésbe merült vagy felfedezett eseményekhez, tényekhez kötődnek. Elég csak felemlegetnünk, hogy Bánffy Miklós, Esterházy János vagy Darvas Iván esetében a különböző időszakokban megjelent lexikonok mit tartottak fontosnak velük kapcsolatban megemlíteni, elhallgatni vagy meghamisítani. Nem beszélve Babits Mihály, Juhász Gyula vagy Karinthy Frigyes a trianoni országcsonkítás miatt kesergő verseiről, írásairól, amelyek a „népi demokratikus” kiadásokból rendre kimaradtak.

Vagy: Szép Ernő Imádság című versében 1958 után kisbetűvel szedték az Isten szót, amely olyannyira rögzült, hogy még 1995-ben is pontatlanul jelent meg. (Az én könyvespolcomon egy 1984-ben megjelent Szép Ernő-kötet található – Járok-kelek, megállok – és abban is ezzel szembesülünk: „Ki ülsz az égben a vihar felett, / Én istenem hallgass meg engemet.”)

De Szigethy Gábor amellett, hogy nyomozó, élelmes gyűjtő is.

A pártlap főszerkesztője kitalálja, hogy jelentős színészek beszéljenek, írjanak a munkájukról. Honthy Hannát is felkérik, aki lediktálja nyilatkozatát, és ragaszkodik a szöveghűséghez. A főszerkesztő azonban kijelenti, hogy pornográfiát nem közölnek, és az asztalra dobja a kéziratot. Szigethy, aki szem- és fültanúja a közjátéknak, felveszi a kéziratot, zsebre teszi, majd negyven-valahány évvel később a szóban forgó könyvben megjelenteti. Az olvasót nyilván érdekli, hogy mi volt a „pornográfia”.

Honthy szövege: „A Csárdáskirálynő egyik előadásán, az utolsó felvonásban történt az eset. Az egyik végszavat adó partnerem ahelyett, hogy azt mondta volna szövege szerint: »Hercegnő, engedje meg, hogy e csokrot a lába elé helyezzem!«, így szólt egy véletlen memóriazavar következtében. »Hercegnő, engedje meg, hogy e csokrot a lába közé helyezzem!«” Nem árt tehát, ha az írástudó irodalomtörténészt gyűjtőszenvedély is fűti. (Lakásának előszobájában a Vígszínház egyik korábbi nézőtéri székén bíbelődhet az ember a cipőjével.) De én nem a berendezései tárgyait irigylem, hanem a szekrények mélyére rejtett dobozokat, amelyek tele vannak titkokkal. Többek között egy beteg korról – a múltunkról. A szerző afférja is olvasható a könyvben Molnár Gál Péter színikritikussal, a hajdanvolt III/3-as ügynökkel.

Megidézi továbbá – többek között – Örkény Istvánt, Huszárik Zoltánt, Ferrari Violettát, Mezei Máriát, Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt is egy-egy levél, családi dokumentum, plakát vagy színházjegy ürügyén.

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom Szigethy könyvének rám gyakorolt hatását, egy kérdéssel válaszolnék. Így hangzana: Lehet, hogy a holtak kormányozzák az élőket?

A szerző tömör, lényegre törő, ugyanakkor szellemes stílusa ezúttal is érvényesül legújabb könyvében. Riposztjai – a vívásból vett szóval – „ülnek”; így volt ez már katonáskodása idején is, amikor feljebbvalója elismerte: „Nagy marha maga a sok eszével Szigethy honvéd!”