Mozart nélkül is lehet élni, de nem érdemes

Érdi Tamás minden koncertjét Kocsis Zoltán emlékének szenteli (Fotó: Varga Imre)

– Milyen érzés volt visszatérni a Zeneakadémia színpadára?

– Nekem különlegesen nagy öröm a Zeneakadémia nagytermében zongorázni, mert Kroó György tanár úr először ott hallott engem, és akkor kaptam életem első lelkes, bátorító kritikáját. Azzal fejezte be az Új zenei újságban az értékelését, hogy nagy valószínűséggel a pódium lesz az otthonom. Ez fordulópontot jelentett az életemben, mert az ő véleménye nagyon fontos volt számomra.

– A Zeneakadémián tartott koncert a 2017-es bérletsorozatának az első állomása volt. Mikor és hol lesznek következő fellépései?

– Április 28-án a Festetics-palotában, a bérlet második koncertjén Liszt- és Chopin-műveket zongorázom, április 30-án pedig ajándékkoncert lesz azoknak, akik bérletet vásároltak, ide csak regisztrálni kell. Ez is a Festetics-palotában lesz, ahol a gyerekeknek fogok Mozartról, Beethovenről és Schubertről mesélni, és természetesen zongorázom is.

– Gyakran tart gyerekek számára előadásokat?

Igen, ezeket a programokat a Kodály-évben kezdtem, a Chopin-évben és a Liszt-évben pedig folytattam. Ilyenkor mindig úgy állítjuk össze a műsort, hogy az a gyerekek számára érdekes legyen. Legszívesebben minden iskolába elmennék, mert nagyon fontos, hogy a gyerekekkel már kis korban megszerettessük a klasszikus zenét, még mielőtt a könnyűzene elvinné őket egy könnyebb, más irányba. Ha nem is lesznek muzsikusok, akkor is jó, ha belekóstolnak ebbe a másik világba, mert fontos lenne nevelni a jövő koncertlátogató közönségét is. És azt itt kell elkezdeni, gyerekkorban. Minden koncerten elmondom nekik, hogy Mozart nélkül lehet élni, csak nem érdemes.

– Ön hány évesen ismerkedett meg a komolyzenével?

– Gyerekkoromban viszonylag sokat utaztunk Amerikába a szemműtéteim miatt, a nyolc-kilenc órás repülőutakon a szüleim mindig Mozart- vagy Chopin-zenét tettek a fülemre. A zongorával három-négy évesen találkoztam. Egy ujjal próbálgattam eljátszani a Kis éji zenét és a Marseillaise-t. Schubert Pisztrángötösét pedig már akkor annyira megszerettem, hogy külön kíséretet komponáltam hozzá. A zongora hamar a legkedvesebb játékszerem lett. Két nagyszerű pedagógus, Bartalus Ilona és Kistétényi Melinda járt hozzám, Schubert-dalokat énekeltek, és Mozartot zongoráztak nekem. Schubertet már akkor megszerettem, amikor még el sem kezdtem a komolyabb tanulást.

– Gondolom, ezért is szerepelt Schubert már az első koncerten?

– Igen, ebbe a sorozatba a kedvenc műveimből válogattam. Schubert bámulatos zeneszerző volt, csaknem hatszáz dalt írt életében, s a műveiben is hallom a dalokat, nagyon szeretem játszani őket. És annak ellenére, hogy csodákat alkotott, annyira hiányzott az önbizalma, hogy a halála előtt két héttel még beiratkozott zeneszerzést tanulni egy zeneelméleti szakemberhez. A második koncerten Chopin- és Liszt-műveket játszom, ők is nagyon közel állnak hozzám. Felejthetetlen élmény volt a hatalmas Chopin-szobor alatt játszani Varsóban, négyezer embernek. A Villa d’Este szökőkútjaihoz ugyancsak különleges élmény fűz, egyszer játszottam Tivoliban, ahol Liszt ezt a művet komponálta, hallgattam a szökőkutak hangjait, ami a mestert megihlette. Azóta egész másképp szoktam játszani a Villa d’Este szökőkútjait.

– Pár hete a Művészetek Palotájában a Kocsis Zoltán emlékére rendezett esten is játszott. Milyen emlékek kapcsolják önt a zeneszerzőhöz?

Mozart A-dúr zongoraverse­nyét játszottam, ami Kocsis Zoltán kedvenc zongoraversenye volt. A harmincadik születésnapi koncertemen, a Szépművészeti Múzeumban együtt is játszottuk ezt a darabot. Fájó szívvel beszélek közös emlékeinkről, mert nagyon nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy Kocsis Zoltán nincs többé. És nincs több Kocsis-koncert, nincs több együtt muzsikálás. A zongoratanárnőmet, Brecht Erikát is neki köszönhetem. New Yorkban véletlenül futottunk össze, a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral turnézott, amikor én a Carnegie Hallban játszottam. Ott hallott először. Akkor mesélte, hogy az egyik fellépésén elment a villany, és csak azért tudta befejezni a koncertet, mert rám gondolt. Nagyon fáj az elvesztése. Amióta elment, nem tudok úgy leülni a zongorához, hogy ne gondoljak rá.

– Milyen tervei vannak még erre az évre?

– Októberre meghívtak Kanadába, én ott szereztem művészdiplomát a torontói Royal Konzervatóriumban, Kanada állam ösztöndíjasaként. Most három városban fogok fellépni, Toron­tóban, Montrealban és Ottawában, az én koncertemmel köszöntik a magyarok a százötven éves Kanadát. Ennek folytatásaként november 4-én a Zeneakadémián itthon is megünnepeljük a születésnapos Kanadát egy kolozsvári születésű kanadai karmesterrel, Ajtony Csabával és az Anima Musicae-val. De előtte még lesznek koncertjeim, április 22-én a Pesti Vigadóban, május 4-én pedig a Várban, a Beethoven Fesztiválon játszom. Nyári terveim között szerepel most már harmadik alkalommal a Klassz a pARTon! koncertsorozat, amelynek én vagyok az arca, és amit ismét Budapesten fejezünk be, ezúttal a Duna pARTon, a Művészetek Palotájában. Balatonalmádiban, Balatonfüreden, Keszthelyen, és Esztergomban lesznek nagyobb koncertek, de kisebb települések és mesterkurzusok is kapcsolódnak hozzánk. A Balatonon korábban nyaranta csak könnyűzene szólt, mi azt szerettük volna, ha a klasszikus zene kedvelői is hozzájutnak kedvenc zeneszerzőikhez. Óriá­si volt mindkét évben az érdeklődés! Reméljük idén is folytatódik a sikersorozatunk.