Mindig megújul a színházi közönség

– Az idén megkapta a szabadtéri színházi teljesítményeket elismerő Amfiteátrum-díjat. Valójában mitől különleges ez a játszási forma?

– Úgy látom, évtizedek óta minden nyáron jól működik ez. Átalakulás azért történt, amikor én kezdtem a pályát, még több lehetőség volt Budapesten, gondoljunk csak a Margitsziget maitól egészen eltérő helyzetére. Mostanra cserébe megszaporodott a vidéki szabadtéri játékok sora, amivel a társulatok és a nézők is egészen különleges élményhez juthatnak. Az időjárás szeszélyéből eredő veszély ugyan megvan, de sokkal romantikusabb, mint zárt térben előadni.

– Képesek új közönséget megszólítani a szabadtéri színházak?

– Természetes, hogy a közönség idővel kicserélődik, mindig születik új közönség új igényekkel. E folyamaton túl az új közlési mód persze sokat számíthat az olyanok megszólításában, akik korábban nem érdeklődtek a színház iránt. Látnunk kell azonban, hogy ez az erő nem csak a nyitott térnek köszönhető. A szabadtéri színházakba az elmúlt években fokozatosan bejöttek a nagy zenekarok, amelyek jelenléte más élményt képes adni, mint azelőtt, nyitottabbá téve magát a színházművészetet is.

– Egyre nagyobb számban fordulnak elő összművészeti produkciók különböző színházakban. Milyen lehetőséget lát ebben?

– Fontosnak tartom, a többi művészeti ág bevonása természetessé teszi a színházban egyébként is zajló változásokat. Új műfajok, kifejezési eszköztárak jelennek meg, és ezzel párhuzamosan válnak szakmailag sokszínűbbé az előadásokban részt vevők.

– A folyamatos változás tehát természetesnek tekinthető. Vannak mégis olyan tényezők, amelyek állandóságot képviselnek ebben az átalakuló világban?

– A változások elsősorban a műfaji palettán érhetők tetten, ami inkább a közönség számára fontos igazán. Színházi emberként azt gondolom, hogy nekünk a szakmai színvonal magasan tartását kell szem előtt tartanunk, és ennek irányzatoktól és korszaktól függetlenül meg kell valósulnia. A darab fogadtatását mindig izgalom és várakozás előzi meg, azonban a siker „alatt” nem számít színháznak a színház. A siker a kiindulópont, onnan csak felfelé szabad haladni.

– A műfaji változatosság mára eljutott oda, hogy rétegigényeket kielégítő előadások születnek nagy számban. Ön hogyan látja az alternatív színjátszást?

– Minden előadástípusnak van létjogosultsága, csupán meg kell találni azokat a szakembereket, akik megfelelően képesek kommunikálni az adott darabot. Fontos tisztán látni abban a kérdésben, hogy egy produkció harminc, háromszáz vagy esetleg háromezer előadást képes megélni – és azt a darabot ennek megfelelően kell kezelni. Azt nem tartom jónak, hogy egyformán tervezik az előadásokat, egy hónapban kétszer megy a siker és kétszer a bukás is. Bár előre nem lehet tudni biztosan, hogy mi fogja meg a közönséget, annyi rugalmasság mindenképpen szükséges, hogy a kereslet és az igények fényében alakuljon ki a műsornaptár.

– Egyre gyakrabban nyúlnak a színházak a stúdiójáték eszközéhez, amikor a színész és a közönség között szinte eltűnik a határ. Mi a véleménye erről a formáról?

– Azt szeretem, amikor van a színpad, van a nézőtér – és ezt a kettőt elválasztja egy függöny. Ami pedig a függöny felemelése után történik, az egyfajta együttjátszás, ami szerencsés esetben kialakul a közönség és a színészek között. Szép dolog, hogy létezik a közönség sorai között történő játékforma, de az előbbi azért mégiscsak hosszú évszázadok alatt alakult ki, nem véletlenül.

– Hogyan látja a hazai színjátszás helyzetét?

– Úgy érzem, általában minden rendben van. Ugyanakkor fontosnak tartanám, hogy a televízióban akár tévéjáték, akár közvetítés formájában több színházi előadást láthassanak a nézők. Ez sokat tenne a színház és a színészek ismertségéhez, ami jelentős lökést adhatna a területnek.

– A Nemzeti Színház művészeként mit gondol, mennyire súlyosak a színházi szcénát érintő konfliktusok?

– Megmagyarázni nem tudom ezeket a nézeteltéréseket, csak nézem őket. Évtizedes megfigyelésem, hogy az ország helyzetének pontos tükörképe a színházi élet. Másfelől szeretném hangsúlyozni, hogy ezek a viták csakis kívülről létezhetnek, a színészek között mindez nem okozhat konfliktusokat, pártpolitikai szembenállásnak nem szabad megtörnie a színház belső világát. A Nemzeti Színházat illetően elmondhatom, hogy mind a művészi színvonalat, mind a közhangulatot tekintve nagyon jól érzem magam – és a fiatalok játékát nézve az utánpótlással sincs gond. Egyetlen problémám, hogy kicsit soknak tartom a fesztiválokat, gyakoriságukkal elveszítik a különlegességüket, amit néhány évvel-évtizeddel ezelőtt jelentettek.

– Jelenleg min dolgozik, illetve mit próbál?

– Szeptemberben mutatjuk be a Cervantes műve nyomán Verebes Ernő által írt darabot, a Don Quijotét. Sancho Panza karaktere számomra kifejezetten hálás szerep, már csak azért is, mert a közönség többsége már azelőtt ismeri és szereti, mielőtt meglátná a színdarabot. Aztán továbbra is írogatok, lehet, hogy majd egyszer ismét megszületik egy kötet gondolata. Egyelőre azonban csak annyit tudok, hogy ha megérem a százhúsz éves kort, akkor kitalálok valami emlékezeteset.

---

Megkezdődött a POSZT

Tizenötödik alkalommal kezdődött meg a tegnap a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT). A magyar színházi világ legnagyobb eseményeként számon tartott fesztivál versenyprogramjában tíz előadás szerepel, de a közönséget számos off-programra is várják. A tíznapos találkozót Udvaros Dorottya színművész, a POSZT díszvendége nyitotta meg a Színház téren, ahol Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára és Páva Zsolt, Pécs polgármestere mondott köszöntőt. A fesztivál díjaiért eredetileg tizennégy produkció versengett volna, de az eredeti zsűri tagjainak kiválasztása körül kialakult vita kapcsán az Örkény István Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság úgy döntött, a versenyben nem vesz részt.