Kultúra
Miért engedjük el a tehetségeinket?
Rofusz Ferenc: Szükség lenne egy államilag finanszírozott animációs házra

– Honnan eredt Oscar-díjas, A légy című animációs rövidfilmjének alapötlete?
– Egy Pink Floyd-lemez hallgatása közben fogalmazódott meg, ennek hatására rajzoltam meg a storyboardot és a látványtervet, amit beadtam a Pannónia Filmstúdióhoz, ahol hosszú viták után rábólintottak. Fel is akartunk használni egyébként egy részletet az együttestől, de mivel a stúdió nem tudta kifizetni a jogdíjat, magunk alkottuk meg a hangokat és a légy zümmögését. Ma már, ha közeli vagy távoli harangzúgást szeretne valaki a filmje alá keverni, akkor egy pillanat alatt megvalósítja számítógéppel, akkoriban azonban zörejtárakból kellett mindezeket összegyűjtenünk és előállítanunk. Végül Hankiss Elemérnek, a stúdió központi dramaturgjának támogatásával kezdhettünk bele a filmbe, aztán két éven keresztül dolgoztunk rajta. Hatalmas munka volt, ez volt az első háttéranimációs film. Azóta sem készült ezzel a technikával sok, menet közben döbbentem rá magam is, hogy milyen őrületre vállalkoztam, hiszen háromezer-hatszáz állóképet kellett megrajzolni.
– A kész filmben aztán sokan különféle politikai üzenetet véltek felfedezni. Volt ennek valóságalapja?
– Nem, semmi politikai ambícióm nem volt ezzel a filmmel, de nagyon adta magát a különböző interpretációkra, a Gravitáció esetében is sokakat foglalkoztatott, hogy miért piros az egyik alma és miért esik le a végén, mindenbe próbáltak belemagyarázni valamit. Valóban voltak, akik a légyben a kicsi Magyarországot látták, amelyet kerget a nagy medve, de abban a korszakban nagyon érdekesek voltak a kelet-európai filmek, például a lengyelek és a csehek is megpróbálták hasonlóképpen eldugni az üzeneteket. Akkoriban, ha ki tudtad magyarázni, hogy mit jelentenek a különböző szimbólumok, és mi a mondanivalója a filmnek, akkor kaptál támogatást és el tudtad készíteni. Manapság fordítva van, bármiről szólhat a műved, viszont nehezebb pénzhez jutni.
– Milyen érzés volt első magyarként megnyerni az Oscart?
– A Variety című újságból tudtam, hogy két kanadai produkció mellett az enyémet is jelölték, és leírhatatlan érzés volt, ahhoz hasonló, mint egy aranyérem egy sportolónak. Bíztam is benne, hogy kimehetek majd az ünnepségre, hiszen korábban az ottawai filmfesztiválon is részt vehettem, majd Los Angelesbe is meghívtak, de azzal az indokkal, hogy úgyis esélytelen vagyok, nem vettek nekem repülőjegyet. Reggel hétkor a Szabad Európa Rádió recsegő adásából tudtam meg, hogy megnyertem a díjat, és egyszerre voltam a legboldogabb és a legcsalódottabb ember abban a pillanatban. Hiszen volt a helyszínen egy kis kalamajka, Dósai István, a Hungarofilm vezérigazgatója kiment és átvette a díjat helyettem, még köszönőszavakat is mondott, de több, engem ismerő akadémiai tag jelentette, hogy ennyit nem öregedhettem fél év alatt, és még aznap este visszavették tőle az Oscart. Végül személyesen adták át a díjat egy zártkörű ünnepségen. Fogalmam sincs, miért tett így, a későbbiekben sem indokolta meg, ahogyan az sem derült ki, hogy mi volt a bűnöm, ami miatt nem mehettem ki.
– Ezután külföldre települt.
– Nem kaptam többet komolyabb munkát, három évvel később ezért is hagytam el az országot, pedig szerettem volna egy egész estés produkciót készíteni fiatal kollégáimmal. Németországba, majd Kanadába mentem, ahol a legnagyobb stúdióban, a legkülönbözőbb technikákkal készíthettem a filmeket. Tizenöt éve újra Magyarországon élek, és a pályázati támogatásoknak köszönhetően több egyedi filmet is készíthettem. A Ticket című, szintén háttéranimációs filmem 2011-ben Kecskeméten különdíjat, majd Valladolidban fődíjat nyert, 2012-ben pedig egy amerikai fesztiválon díjazták. A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által kiírt, Macskássy Gyula és Dargay Attila nevével fémjelzett pályázatok támogatásával jelenleg egy animációs gyereksorozatot készítünk Hoppi mesék címmel, amely a világ népeinek különböző ünnepeit mutatja be.
– Fiatalon hagyományos, élőszereplős filmeket szeretett volna készíteni. Miért nem próbálkozott később?
– Nagyon vonzódtam a natúrfilmhez, lényegében azért is választottam ezt a fotónaturalista, nem teljesen hagyományos animációs stílust, ami végigköveti a pályámat. Több nemzetközileg elismert rajzfilmkészítő próbálkozott élőszereplős alkotásokkal, de egyik sem lett sikeres. Ezt is időben kell elkezdeni és ugyanúgy végigjárni a szamárlétrát, mint az animáció esetében. Ezért mondtam le erről az álmomról, de lehetőség sem adatott élőszereplős film készítésére.
– Miben változott meg az animációs szakma az elmúlt évtizedekben?
– A technika fejlődése sok rendezőtársamnak okozott nehézséget, sajnálom is, hogy ez az innováció nem előbb kezdődött el, mert az én generációm már nem tudott átállni. Ma már egy lakásban néhány nap alatt elő lehetne állítani A legyet is. Azonban megvannak az árnyoldalai is: jelenleg már mindenki az interneten küldi be a különböző munkafázisokat, nincs meg a filmkészítés csapatmunka jellege.
– Melyek a legfőbb különbségek a fiatal és az idősebb alkotók között akár felfogásban, akár gondolkodásban?
– A fiatalok sokkal frissebben, bátrabban és vagányabbul nyúlnak a különböző témákhoz, mind a történet, mind a grafika szempontjából. Nem látok egyébként feszültséget a két generáció között, sok idősebb kolléga is bedolgozik az említett diplomafilmeknél, nincsen közöttük elszigetelődés.
– Hogyan látja a magyar animáció jelenlegi helyzetét, a fiatalok esélyeit? Bucsi Réka munkája az idén majdnem Oscar-jelölt lett.
– Ez hatalmas siker, főként elsőfilmesként remek indulás, az összes fesztiválon diadalmaskodott, de előtte is láthattunk hasonló sikereket MOME-s diáktól, Vácz Péter Nyuszi és Őz című munkája is számos nemzetközi díjat bezsebelt, rejtély is számomra, hogyan lehet ennyi tehetséges fiatal ebben az országban. A friss generáció már az új technológiával dolgozik, amelyet maguk sajátítanak el sok esetben, illetve nagyon nagy lehetőség számukra, hogy a világ bármely országában dolgozhatnak, ahol jóval több animációs film készül, akár bedolgozva egy produkcióba bérmunkásként, akár egyedi filmet alkotva.
– Itthon nem is érdemes próbálkozniuk?
– A legnagyobb probléma az, hogy nagyon nehéz kialakítani az infrastruktúrát, emellett el kell sajátítani az új programok használatát is önerőből. Régen lényegesen egyszerűbb volt, ott volt a ceruza, a papír, a hegyező, a rajztábla, a lámpa és a kamera, ennyi elég is volt nagyjából az animáláshoz. Számtalan nemzetközileg is elismert hazai stúdió várta a bérmunkásokat, mára már nagyjából csak a kecskeméti és néhány kisebb maradt.
– Mi lehetne ebben a helyzetben a megoldás?
– Szükség lenne egy akár államilag finanszírozott „animációs házra”, amelyet igénybe vehetnének a pályázatot nyert alkotók, aztán ha végeznek, akkor átadnák a helyüket másoknak. Annyi régi irodaház van, megoldást jelenthetne, ha a város vagy egy adott kerület valamelyiket felajánlaná és vállalná az üzemeltetést. Közös munka folyhatna, mint régen az alkotóházakban, nagy stúdiókban.
A fiataloknak, de akár az idősebbeknek is szervezett kurzusokon lehetőségük lenne megismerni az új programokat, megtanulni a különböző szoftverekkel bánni. Emellett bérmunkát is lehetne vállalni, úgy mint régen, hogy tényleges megélhetést is nyújtson ez a szakma a fiataloknak. Ugyanis a pályázattal nyert összeg nem elég ahhoz, hogy kiépítsd az infrastruktúrát, kibéreld a stúdiót, ráadásul, amikor befejeződik a produkció, az alkotógárda külön utakon folytatja. Jelenleg mindenki máshol bérel irodát vagy otthon egyedül dolgozik. A magyar animációs műfaj megérdemelne egy közös épületet, hogy legyen átjárás a produkciók között, hogy ismerjék egymást, és beszélgessenek a szakemberek. Ennyi tehetséges ember nem nagyon szaladgál más országban, és lehetne mindebből profitálni, ha nagyobb figyelmet fordítanának rá.