Megenni a betűket: szócupákok és rántott verslábak nyomában

Terítéken az írók-költők viszonya a hasukhoz (Fotó: Varga Imre)

Dés András „salátástál-zenéjével” nyílt meg csütörtök este a Petőfi Irodalmi Múzeum új tárlata, amelyen költők, írók evéssel kapcsolatos alkotásait, tárgyait láthatja a közönség. E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója az eseményen az utóbbi évek konyhaforradalmáról és a szépirodalmi műveket kiszorító szakácskönyv-dömpingről beszélt. Mint elmondta, a hazai gasztroforradalmat látva évek óta tervezték már ezt a tárlatot, most végre megvalósulhatott. Felhívta arra a figyelmet, hogy a magyar írók és költők gyakran használják az ételeket szövegszervező elemként, ám nehéz volt kiállításba foglalni mindazt, amit az étkezés öröméről, szentségéről, hiányáról vagy erotikájáról megfogalmaztak. „Nem csak az alapanyagot, de a terítéket is íróink nyújtották” – tette hozzá.

Kiss Imre, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója szellemi kalóriákról, rágós és omlós irodalmi falatokról és nehezen emészthető szócupákokról beszélt. „Fogyasszuk bátran a betűket!” – mondta mégis. Hiszen, mint rámutatott: borjúláb vagy versláb, az itt a kérdés. Beszédét jelképes fröccsel zárta, mivel ennek mindkét alapanyaga nemzeti italunk, külön-külön és együtt is.

Ezután Szécsi Noémi író a magyar irodalom leghíresebb alakjai­nak étkezési szokásairól beszélt. Először Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezéseit idézve világított rá a húsmentes reformétkezés buktatóira, amennyiben az feketekávéval és cigarettával párosul. „Az étkezés nemcsak az életben, de az irodalomban is meghatározza a létezést” – hangsúlyozta, és irodalmi példaként az Édes Annát említette. A regényben a cselédlány közvetlenül a gyilkosság előtt csirkecombot és süteményt falt. „Az éhség és a vágyakozás bárkiből költőt csinált” – ezt már a háborús naplók és regények olvasásának tapasztalatai alapján jelentette ki, Örkény Istvánra hivatkozva, és arra, hogy a hadifogságban hogyan fetisizálták az étkezést a rabok, miként főztek fejben, amikor már nagyon éhesek voltak: „Hívjátok Tótot, mert ő gyönyörű szépen tudja elmondani a madártejet.” Arra is kitért, hogy miért a férfiak írták a szakácskönyveket: úgy vélte, ha régen egy értelmiségi nő egy hagyományosan női területen mutatott szakértelmet, már vissza is lökték oda, ahonnan nagy nehezen kimászott. Végül ismét Kosztolányiné-idézettel zárta beszédét: „Valamiben hinni kell, ami segít. Néha a szalontüdő az.”

A kiállítás három teremből áll, az elsőben terített asztalon Petri György Ünnepi szakácskönyve, Lesznai Anna receptes füzetei és Móricz Ebéd című írásának kézirata áll. A falakon körben nagy íróink evéssel kapcsolatos könyvei nyugszanak vitrinekbe zárva, hátul irodalmi művek filmadaptációinak evéssel kapcsolatos jelenetei pörögnek. A második terembe lépve úgy tűnik, az étkezés szent és profán oldala van a középpontban, szakrális tárgyak és ételek kapcsán olvashatunk idézeteket. A szoba azután két részre oszlik, mindenki dönthet merre indul először: az étel mint ihletadó örömforrás – vagy mint hiánycikk. „Az éhség a gyomor sötétsége” – olvasható egy falon függő tányéron a Hamvas Béla-idézet. A terem színes, örömteli oldalán Bodor Ádám neve áll, mint a bizarr ételek megírója: bikahere, pillangó és üvegnarancs szerepel a menüjén. Berda József az örömteli evés megverselőjeként, Móricz Zsigmond egy kor táplálkozási kultúrájának hiteles bemutatójaként, Krúdy Gyula pedig a magyar irodalom leghíresebb ínyenceként szerepel a tárlaton. A szoba szűk, sötét folyosóján az éhségé a főszerep: „Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset” – olvasható az egyik falon a József Attila-idézet. Itt főleg a háborús tapasztalatokon és a hadifogság élményein van a hangsúly.

A kiállítótér egyik bravúrja, hogy az éhség szobájában üvegfalon szerepel a szegények étlapja, azonban úgy, hogy éppen átlátni a másik térben függő étlapra, amely egy háború előtti, magyar középosztálybeli család étrendjét írja le. A két folyosó végül összeér, írók és evés témában láthatunk fotókat a falon. „Ki csinálta ezt a pokoli, ezt a nagyszerű viccet, hogy enni kell?!” – veti fel a képek alatt a Bródy Sándor-idézet.

Az utolsó teremben porcelántányérokból álló installáció fogadja a látogatókat, az egyik asztalon pedig virtuális pörköltöt tálalnak. A nemzeti identitás és az ételek kapcsolata van terítéken itt. „Hasadnak rendületlenül / légy híve, oh magyar” – fogadja a belépőket Arany János paródiájának kezdő mondata. Középen egy sparhelten betűlevest lehet főzni, ha fakanállal megkavarjuk a lábos tartalmát, a virtuális betűk idézetekké állnak össze. A sarokban költők, írók evőeszközei sorakoznak egy hatalmas vitrinben: többek között Ady, Nemes Nagy Ágnes, Krúdy és Dragomán kését, villáját hasonlíthatjuk össze. A kiállítás vége az étkezés torzulásai kapcsán Parti Nagy Lajost és Petri Györgyöt tárgyalja: az evés hiá­nya vagy a rossz evés – fulladás, mérgezés, mértéktelenség – nem az életet, hanem az elmúlást táplálja.

Múzeumok éjszakája és kínai tárlat

Rendhagyó tárlatvezetések Bodrogi Gyula színművésszel és Horváth Kristóf (Színész­Bob) slammerrel, játékos feladatok, közösségi műalkotás, mobilapplikációs séta és irodalmi jóga is várja az érdeklődőket ma a budapesti Petőfi Irodalmi Mú­zeumban és a Károlyi-kertben, a Múzeumok éjszakáján. A kertben lévő nagyszínpadon Enni kell – főzés és muzsika 100 percben címmel lesz műsor stand-up-előadók, írók és a Katona József Színház művészeivel. Este a Cabaret Medrano ad koncertet ugyanitt, a könyvtárban pedig szerzők és barátaik beszélgetnek, és lesz éjszakai nassolás is Cserna-Szabó Andrással, éjfélkor pedig gyertyafényes palotasétára hívják a látogatókat. Szintén ma nyílik meg a Petőfi Sándor kínai fordítójaként és egyben a távol-keleti ország modern irodalmának atyjaként is tisztelt Lu Hszün (1881-1936) irodalmi munkásságába betekintést nyújtó kiállítás. Az alkotó ültette át modern kínai nyelvre a világirodalom jelentős szerzőit, iskolát teremtve ezzel országában a műfordításnak és az európai irodalom iránti nyitottságnak. (ZZ)