„Meg kell ragadni a lehetőségeket”

Orsi Mild munkái könnyed hangvételű, mesebeli kompozíciók, sajátos forma- és színvilág jellemzi őket (Forras: Mild Orsolya)

– Hogyan látja a svéd kulturális lehetőségeket? Milyen módszereket, gyakorlatokat vehetne át onnan a magyar kulturális szféra?

– A legnagyobb különbség a két rendszer között számomra az, hogy a skandináv országban az autodidakta alkotókat is megbecsülik. Ott nem a végzettségen van a hangsúly, hanem a kreativitáson, azon, hogy mit ér el az ember. Abból indulnak ki, hogy gyakran a nagy impresszionistáknak sem volt művészeti végzettségük, és mégis milyen sokat köszönhetünk nekik. A budapesti tanítóképzőn kerültem közel a művészetekhez, ez a képzés azonban nálunk nem számít művészeti tanulmánynak, Svédországban azonban elismerik. Ami pedig a mentalitást illeti: érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a svédeknél a művészkollégák (köztük profik és autodidakták) nagyon bátorítják, segítik egymást, jó a légkör – jómagam is szívesen állítok ki másokkal. 

– Tagja a Svéd Vizuális Szerzői Jogi Társaságnak. Milyen különös szerzői jogi kihívásokkal találkozik festőként?

– A Svéd Művészegyesületbe történt beválasztásomat követően lettem tagja a szervezetnek, aminek azonban nem a jogi kérdésekben van különleges jelentősége, hiszen a vonatkozó szabályok többé-kevésbé megegyeznek a Magyarországon ismertekkel – például hogy egy interjú kapcsán csak engedéllyel jelenhet meg fotó a munkáimról. A társaság tagjának lenni elsősorban egyfajta elismerést jelent, így jobban figyelnek rám.

– Jellegzetes forma- és színvilággal dolgozik, munkáit könnyed hangvétel, meseszerű kompozíciók jellemzik. Honnan ered művészeti stílusa, kik inspirálják a munkája során?

– Munkáim leginkább a naiv művészet képeihez hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy én alaposan megtervezem a kompozíciót és a színvilágot. Ezt a stílust neveztem el szisztematikus naivizmusnak. Sokféle dolog inspirál: emberek, helyzetek, helyszínek.

– Korábban azt nyilatkozta, hogy viszonylag későn talált rá saját stílusára. Mennyire érzi úgy, hogy mostanra kialakult a művészete? Mennyire szeret és tervez kísérletezni?

– Sokat kísérleteztem, és azt hiszem, megtaláltam a stílusomat. Bizonyosan változik majd idővel, de úgy gondolom: most már maradok az élénk színeknél és kontúroknál. Erősnek és kiforrottnak érzem magam, a festményeimet is egyre többen felismerik. Azt hiszem, a következetesség fontos – korábban nem is mutattam be a munkáimat, csak a közvetlen környezetemnek. Most viszont már hitelesnek érzem magam, így ha valaha is új stílussal mutatkoznék be a közönségnek, akkor azt más néven, álnéven tenném…

– Az állatok és emberek kapcsolatát hogyan értelmezhetjük a festményein?

– Nem festek embereket, csak állatokat. Egyetlen visszatérő emberi alak van: egy fekete, magányos öregember, akinek az értelmezését azonban a nézőre bízom, mivel nekem elég nehéz megfogalmazni, hogy mit és miért alkotok. Művészből is kétféle van: az, aki alkot, és az, aki pontosan tudja, mit miért alkot. Ez utóbbi alkotásokat néha provokatívként éli meg a közönség. Én nem szeretnék provokálni, nincs semmilyen célzata a képeimnek, a mondanivalót mindenki saját maga megfejti, ha akarja. Miért festek állatokat? Szeretem őket, mert sokfélék, ahogyan mi, emberek is.

– Gyakran állít ki kisebb galériákban, illetve alternatív helyszíneken is, könyvtárakban, éttermekben. Mennyire ért egyet azzal, hogy a ma emberét könnyebb megszólítani a nem kifejezetten művészeti helyszíneken?

– Ezzel maximálisan egyetértek. Hosszú távon azok a művészek érvényesülnek, akik minden lehetőséget megragadnak. Nemcsak a képek alkotásakor kell kreatívnak lenni, hanem az érvényesülés, a képek bemutatása során is. Élvezem, hogy sokféle helyszínen mutathatom be a festményeimet, és egyáltalán nem találom megalázónak, ha például egy váróteremben vagy könyvtárban állítok ki. Rosszul teszi a művész, ha arra vár, hogy majd felfedezik.

– Milyen előnyökkel vagy hátrányokkal jár ez a tendencia?

– Előnye az a mérhetetlen energia, amit az ember kiállítóként átél. Rengeteg különféle emberrel találkozom, és ez nagyon sokat ad. Egyre szélesebb közönség ismeri meg a képeimet, ez is előny. Hátránya, hogy nagy háttérmunkát igényel, majdnem minden hónapban van kiállításom. Nemrég Budapesten láthatták a munkáimat, legközelebb pedig júliusban Jánossomorján az édesapámmal, Móczi Sándorral közösen állítok ki. Persze szeretek szervezkedni, így ez sem igazán hátrány. Nagy figyelmet fordítok arra, hogy a művészi munkásságom összeegyeztethető legyen a családi életemmel. A családom az első, nem utazom el ide-oda csak egy kiállítás kedvéért, csak akkor, ha a férjem és a gyerekeim is velem tudnak tartani.

– Könyvillusztrációkkal is foglalkozik. Ezen a területen mennyire szeretne elmélyedni?

– Tavaly megjelent egy mesém magyarul egy antológiában, és egy önálló mesekönyvem svédül Svédországban. Nem érzem magam sem írónak, sem illusztrátornak, ez egy érdekes kísérlet volt. Bár szívesen írok, de az életem jelenlegi szakaszában maradok a festésnél.