Kultúra
Más figyelem és sajátos jelrendszer
Frazon Zsófia szerint a muzeológus feladata, hogy értelmezze a múzeumot – Különleges térbe és időbe kerülhet itt a látogató
A Múzeum: A lassú műfaj című kiállításhoz kapcsolódva szerveztek alkotói sétát a Robert Capa Központban nemrég, amelyen Frazon Zsófia beszélgetett Salát Zalán Péter művészeti vezetővel és Villányi Csaba fotográfussal a kép és szöveg viszonyáról, a múzeumba járásról, a képalkotói terepmunkáról, valamint a terek síkra fordításának nehézségeiről és lehetőségeiről.
A Gyors, gyors, lassú című eseményen Frazon bevezetésként az első képhez tartozó Paul Auster-részletet olvasta fel. Frazon úgy látja, hogy ez az idézet demonstrálja azt a tényt, hogy a múzeum egy más – a hétköznapitól eltérő – figyelmet, egyfajta lassúságot igényel. A muzeológus hozzátette: a mostani kiállítás létrehozásakor is az volt a célja, hogy egy lassú múzeumi teret hozzon létre, amely lehetőséget teremt arra, hogy a MúzeumCafé folyóirat archív fotóanyagából kiindulva beszélhessen a kurrens múzeumi gondolkodásról.
Salát Zalán Péter, a folyóirat művészeti vezetője – és lapunk munkatársa – kiemelte, hogy ezek a fotók tulajdonképpen csendéletek, amelyek a kezdetektől fogva egy poroszos szabályrendszer alapján, változatlan kompozíciókkal és képformákkal készültek el. Hangsúlyozta: nem volt céljuk, hogy az adott múzeumból mindent megmutassanak, sokkal inkább szerettek volna nyitott kérdéseket hagyni, az érdeklődést felkelteni. A képek mozdulatlanságba merevedtek, hiányzik belőlük az élet (sosem fotóztak látogatót az enteriőrökben) és bizonyos távolságtartásból élvezhetők, hiszen az állandóságot, az örökkévalóságot hivatottak leképezni. Villányi Csaba fotográfus hozzátette, hogy elvileg nem számított, hogy analóg vagy digitális technikával dolgoztak az egyes képek esetében, azonban a végeredményen mégis látszottak a választott médium sajátosságai. Sőt: ha a felvétel filmre készült, akkor a „kattintás” előtt kellett sokat gondolkodni és kitalálni a koncepciót, míg a digitális fotózás során a képkészítés után kezdődött az agyalás.
Salát Zalán hangsúlyozta azt is, hogy technikától függetlenül órákig dolgoztak egy-egy anyagon, a lassúság tehát nemcsak a kész munkák, hanem az elkészülés folyamatának jellemzője is.
Frazon ezután arról beszélt, hogy a kiállításban a képek és a szöveg ugyanúgy egyenrangúan, viszont külön tömbökben jelennek meg, mint ahogyan a magazinban. A MúzeumCaféban saját oldalakat foglalnak el az illusztrációk, itt pedig a szövegek nem a képek alatt, hanem külön maketteken, megérinthető és hordozható tárgyakon szerepelnek.
A beszélgetés végén a vendégek a kiállítás témakörei közül egyet kiemelve beszéltek a mai muzeológia különféle problémaköreiről. Az Aranyfedezet című blokk alá tartozó raktárfotókat szemlélve Frazon például kiemelte, hogy sok helyen a gyűjteménygyarapítás önkéntes tárgybehordás formájában valósul meg, így létrejönnek az úgynevezett átmeneti raktárak, ahová ezek az anyagok kerülnek, róluk viszont csak később döntik el, hogy melyek emelkedhetnek a műtárgy rangjára. Hozzátette: az emberek szívesen hozzák be a múzeumba régi tárgyaikat, mert tetszik nekik, hogy e térben a felesleges bútoruk, háztartási eszközük egy új kontextusban újra fontossá válhat.
Salát Zalán a Néprajzi Múzeum tojásgyűjteményének képét és egy templomtornyot hozva példaként kiemelte, hogy a kiállításba tudatosan nem csak enteriőrfotókat emeltek be. Ezekkel tulajdonképpen a megóvás gesztusára, az értékőrzés fontosságára irányították a figyelmet. Villányi Csaba a Szerencsi Cukormúzeum állandó kiállításának konzerválódásáról szólt (a tárlat 1986 óta ugyanúgy áll).
Frazon végezetül a kiállítás záróképéről, dramaturgiai végpontjáról beszélt. Ezen a fotón az ózdi gyár szabadtéri kiállításának egy részét látjuk: egy fotósorozatot, amelyen több munkás egy-egy mozdulatot jelenít meg. Ezek a mozdulatok saját jelrendszerük részei, amelyet csak ők értenek meg. Frazon szerint a múzeum is egy saját jelrendszerrel működik, amit olvasni kell. A muzeológusnak, kurátornak pedig az a feladata, hogy ezt a jelrendszert lefordítsa a látogatóknak.
A Gyors, gyors, lassú című eseményen Frazon bevezetésként az első képhez tartozó Paul Auster-részletet olvasta fel. Frazon úgy látja, hogy ez az idézet demonstrálja azt a tényt, hogy a múzeum egy más – a hétköznapitól eltérő – figyelmet, egyfajta lassúságot igényel. A muzeológus hozzátette: a mostani kiállítás létrehozásakor is az volt a célja, hogy egy lassú múzeumi teret hozzon létre, amely lehetőséget teremt arra, hogy a MúzeumCafé folyóirat archív fotóanyagából kiindulva beszélhessen a kurrens múzeumi gondolkodásról.
Salát Zalán Péter, a folyóirat művészeti vezetője – és lapunk munkatársa – kiemelte, hogy ezek a fotók tulajdonképpen csendéletek, amelyek a kezdetektől fogva egy poroszos szabályrendszer alapján, változatlan kompozíciókkal és képformákkal készültek el. Hangsúlyozta: nem volt céljuk, hogy az adott múzeumból mindent megmutassanak, sokkal inkább szerettek volna nyitott kérdéseket hagyni, az érdeklődést felkelteni. A képek mozdulatlanságba merevedtek, hiányzik belőlük az élet (sosem fotóztak látogatót az enteriőrökben) és bizonyos távolságtartásból élvezhetők, hiszen az állandóságot, az örökkévalóságot hivatottak leképezni. Villányi Csaba fotográfus hozzátette, hogy elvileg nem számított, hogy analóg vagy digitális technikával dolgoztak az egyes képek esetében, azonban a végeredményen mégis látszottak a választott médium sajátosságai. Sőt: ha a felvétel filmre készült, akkor a „kattintás” előtt kellett sokat gondolkodni és kitalálni a koncepciót, míg a digitális fotózás során a képkészítés után kezdődött az agyalás.
Salát Zalán hangsúlyozta azt is, hogy technikától függetlenül órákig dolgoztak egy-egy anyagon, a lassúság tehát nemcsak a kész munkák, hanem az elkészülés folyamatának jellemzője is.
Frazon ezután arról beszélt, hogy a kiállításban a képek és a szöveg ugyanúgy egyenrangúan, viszont külön tömbökben jelennek meg, mint ahogyan a magazinban. A MúzeumCaféban saját oldalakat foglalnak el az illusztrációk, itt pedig a szövegek nem a képek alatt, hanem külön maketteken, megérinthető és hordozható tárgyakon szerepelnek.
A beszélgetés végén a vendégek a kiállítás témakörei közül egyet kiemelve beszéltek a mai muzeológia különféle problémaköreiről. Az Aranyfedezet című blokk alá tartozó raktárfotókat szemlélve Frazon például kiemelte, hogy sok helyen a gyűjteménygyarapítás önkéntes tárgybehordás formájában valósul meg, így létrejönnek az úgynevezett átmeneti raktárak, ahová ezek az anyagok kerülnek, róluk viszont csak később döntik el, hogy melyek emelkedhetnek a műtárgy rangjára. Hozzátette: az emberek szívesen hozzák be a múzeumba régi tárgyaikat, mert tetszik nekik, hogy e térben a felesleges bútoruk, háztartási eszközük egy új kontextusban újra fontossá válhat.
Salát Zalán a Néprajzi Múzeum tojásgyűjteményének képét és egy templomtornyot hozva példaként kiemelte, hogy a kiállításba tudatosan nem csak enteriőrfotókat emeltek be. Ezekkel tulajdonképpen a megóvás gesztusára, az értékőrzés fontosságára irányították a figyelmet. Villányi Csaba a Szerencsi Cukormúzeum állandó kiállításának konzerválódásáról szólt (a tárlat 1986 óta ugyanúgy áll).
Frazon végezetül a kiállítás záróképéről, dramaturgiai végpontjáról beszélt. Ezen a fotón az ózdi gyár szabadtéri kiállításának egy részét látjuk: egy fotósorozatot, amelyen több munkás egy-egy mozdulatot jelenít meg. Ezek a mozdulatok saját jelrendszerük részei, amelyet csak ők értenek meg. Frazon szerint a múzeum is egy saját jelrendszerrel működik, amit olvasni kell. A muzeológusnak, kurátornak pedig az a feladata, hogy ezt a jelrendszert lefordítsa a látogatóknak.