Kultúra
Márton-monostor Szatmárban
Rejtőzködő Magyarország 757.
Szatmár megye sík vidékét az újkorban kiszárított Ecsedi-láp uralta, csak a néhány méterrel kiemelkedő dombhátakon keletkeztek települések a honfoglalást követő évszázadban. Történelmi források szerint Kond – másként: Künde – vezér második fiának leszármazottai lettek a Kaplony nemzetség tagjai. Györffy György szerint Géza fejedelem tartotta kézben az erdélyi tordai és dési sóbányákat, ő bízta Ajtonyra és Kaplonyra a két sószállító út szemmel tartását a Maros és a Szamos mentén – írja a szerző az István király és műve című kötetében.
István király idejében a Kaplonyoké volt az egész szatmári uradalom, egészen az északi hegyek lábáig. Írott formában 1213-ban bukkan fel először a Caplan, 1231-ben a Cuplon nemzetségnév. Az 1241. évi mongol hadjárat nem hozott vészt a településekre, a tatárok meg sem merték közelíteni a lápvilágot. A Kaplony birtokosok 1300 és 1360 között Koplan alakban szerepeltek levelekben. A személynév eredetének forrása az ótörök qaplan – tigris – totemállat; a „de genere Cuplon”, valamint a „comitis Coplan” formula többféle változatban, formában olvasható középkori egyházi és birtoklevélben.
A nemzetség kései leszármazottai közül a Károlyi família vitte legtöbbre. Az 1711. évi szatmári békekötést tető alá hozó Károlyi Sándor gróf levéltárában őrzött levél szerint 1080-ban épült a kaplonyi Szent Benedek-rendi klastrom. Ugyancsak hivatkoztak egy 1195-ben keltezett oklevélre, amely az 1711 utáni időkben eltűnt. A hagyatékban 14. századi birtokperek iratai, a monostor állapotáról 1444-ben felvett leltár adatai szolgáltak tényekkel; a korai alapítás tényét Györffy György a monostor eredeti, Tours-i Szent Márton patrocíniuma miatt fogadta el.
Kaplony-monostora a magyar középkor egyik legjelesebb, legnagyobb szabású szerzetesi intézménye volt, egyben a legkorábbi magánalapítású szerzetes egyház a zselicszentjakabi (1061) és a százdi (1067) után. A helység és a klastrom kegyuraságai évszázadokon át a Kaplony nemzetség leszármazottai maradtak, gondoskodásuk révén a hódoltság idejében is sokáig fennállt az intézmény: a fosztogató török hordák sem merészkedtek az Ecsedi-láp közelébe.
A másfél évszázados megszállás miatti elszigeteltség, majd a kuruc–labanc háborúk pusztítása azonban bevégezte az eredeti állapotában legtovább fennmaradt Árpád-kori monostor működését. Gróf Károlyi Sándor 1711-ben megújította a monostor alapító levelét, az általa meghívott Szent Ferenc-rendi szerzetesek számára. Az épület teljes renoválása 1740-ig tartott, 18. század eleji mérnöki felmérések és alaprajzok láttán a háromhajós egyház latin bazilika rendszerű épület volt: a főhajó a mellékhajók fölé magasodott, a fő- és mellékhajók aránya 2:1. Félkörívvel záródtak a kelet felé tájolt apszisok, három pár masszív pillér tartotta a román kori dongaboltozatot. Félkörű diadalív választotta el a főszentélyt a gyülekezeti tértől, ahonnan az apszisok megvastagított falán belül egy-egy csigalépcsőn lehet feljutni a padlástérbe. A templom nyugati homlokfalához simult a négyszögletes toronypár, köztük a bejárattal; a tágasabb – ünnepélyes – főkapu dél felől nyílt, vélhetően díszes domborműfaragásokkal.
A monostor egyháza szerencsésen megtartotta eredeti formáját jó ízlésű pallérok, ügyes kőművesek munkájának köszönhetően. Ez az állapot azonban csak 1834-ig maradt fenn, amikor nagy erejű földrengés repesztette meg a falakat és a tornyokat, omlasztotta be a boltozatot. Az újjáépítés feladatával Ybl Miklóst bízta meg Károlyi György gróf, a neves építész 1844-től 1848-ig tervezte és vezette az új – neoromán stílusú – templom munkálatait. 1848. június 18-án történt az ünnepélyes felszentelés – azon a napon, amikor a Batthyány-kormány minisztertanácsa teljhatalmat kért a királytól István nádor számára. Károlyiék a maguk ízlése és anyagi ereje szerint alakíttatták át a több mint 800 éves templomot. Nagystílű, kényelmes boltozatos családi kriptát rendeztek be a déli mellékhajó alatt, ahol jelenleg 36 családtagjuk nyugszik. A templombelsőt a 19. század eleji eklektikus stílusban festették, az ősrégi faragványokat átformálták, a nyugati főhomlokzat ízlés dolgában alig különbözik az 1854-ben épült (szintén Ybl tervezte) fóti templométól.
Az egyházhoz kapcsolódó ferences rendház újraszentelésekor Páduai Szent Antalt választották patrónusuknak az abban illetékesek, aki az azóta eltelt 168 esztendő alatt nem sok bajtól, nemzeti tragédiától védte meg a magyarokat. Egyes fontos adatokat Szakács Béla Zsolt építész szakcikkéből kölcsönöztem a Középkori egyházi építészet című, 2011-ben megjelent, alapvető és korszerű műemléki munkából.