„Magyar volt az első szó, amit kiejtettem, és az lesz az utolsó is”

Heltai Jenő korábban ismeretlen, kiadatlan naplójából, gyerekkori, fiatalkori visszaemlékezéseiből, anekdotákból, sanzonokból és versekből áll össze a Radnóti Színház Heltai naplója című előadása, amelyet most a Petőfi Irodalmi Múzeum nyári fesztiválján mutattak be. A Bálint András által játszott monodrámát egyszerű színházi eszközökkel állították színpadra: hagyták, hogy az író művei magukért beszéljenek. A sokféle forrásból származó szövegrészlet egymás értelmezését és hatását segítve jeleníti meg a második világháború legnehezebb korszakát. Az előadás ívét és struktúráját rendkívül jó dramaturgiai érzékkel szerkesztették össze azokból a feljegyzésekből, amelyekhez Bálint András az író családjának jóvoltából juthatott hozzá.

Heltai Jenő ostromnaplójának feljegyzései lakásokban, óvó- és illemhelyeken, börtönben, kórházban, bujkálás közben születtek. A zsidó származású író az üldöztetés idején már hetvenhárom éves volt, átlátta az éppen zajló események mozgatórugóit, és tudta, hogy „kalandjai” egykor a történelem részei lesznek, ezért igyekezett már a kezdetekben „nyakon csípni” a történéseket. Az írások meglepő ereje elsősorban a minden körülmények között megőrzött iró­niából fakad, amely lehetővé teszi, hogy a legtragikusabb események közepette is anekdotákkal, szójátokkal, viccekkel oldja a borzalmas háborús körülmények feszültségét.

„Mi szomorúbb, felejteni vagy emlékezni? Emlékezni!” Heltai naplójának és későbbi visszaemlékezéseinek ez a kérdés az egyik sarokpontja, a tapasztalatok rögzítése mégis fontos volt számára, feljegyzéseit az utókornak írta. Bálint András ebben az előadásban egyszerre alakítja Heltai Jenőt és reflektál rá, a felolvasott naplóbejegyzéseket kiszólásokkal, sztorikkal, viccekkel teszi élővé, erősítve az eredeti szövegek groteszk humorú világát. A darabot például egy ismétlődő elem szövi át, újra és újra elhangzik az utalás, amely szerint a Heltai által írt János Vitéz című operett dalait a rádió állandóan sugározza, miközben ő maga nem is hallgathatja: „A rádióban a szövegeimet éneklik, de nekem nem szabadna hallgatnom, hiszen nem is lehetne rádióm.” Heltai ugyanakkor éppen ennek, a János Vitéznek köszönhette életét, hiszen emiatt mentesítették a sárga csillag viselése alól. Az üldöztetéseket ennek ellenére nem úszta meg, a Szálasi-puccs után ismét köteles volt hordani a származására utaló jelzést, csillagos házba kellett költöznie, majd bezárták a Gestapo börtönébe. Deportálására azonban nem került sor, fia közbenjárásának köszönhetően egy ideig Slachta Margit bújtatta. Heltai Jenő ez alatt az időszak alatt is folyamatosan dolgozott, írt és fordított, és nem vesztette el a magyarságban való hitét sem. „Magyar volt az első szó, amit kiejtettem, és az lesz az utolsó is” – írta naplójában. Hozzáállását jól mutatja, hogy amikor unokabátyja, Herzl Tivadar cionista vezér rá akarta venni, hogy szervezze meg a magyar zsidóságot a cionista mozgalomnak, leszögezte: ő nem zsidó, hanem magyar.

Bálint Andrásnak ez a tizenharmadik irodalmi estje, feleségével, Deák Krisztinával olyan előadást hoztak létre, amely egyszerű színpadi megoldásokkal, kevés mozgással és díszlettel dolgozik, hatásában mégis erőteljes. A színész egyébként már korábban is foglalkozott Heltai munkásságával, sanzonokból és versekből álló korábbi estje a napló feldolgozásában is segíthette, az egyes szövegrészletek, kuplék és történetek úgy kerültek egymás mellé ebben az előadásban, hogy miközben oldották a feszültséget, szervesen kapcsolódtak a háborús jegyzetekhez. A kor atmoszféráját Darvas Ferenc zongorajátéka teremtette meg, ő kísérte és festette alá Kacsóh Pongrácz dallamaival az elhangzott szövegeket.