Kultúra
Litva és Dacsókeszi templomai
Rejtőzködő Magyarország 854.
Sorozatunkban a múlt heti Bozóktól (autóval) negyedóra távolságra fekszik a 750 lélekszámú, szlávok és néhány cigánycsalád lakta Litva község. Nevét a falun átfolyó Litavától kapta, a patak vizét Palásttól viszi tovább a Korpona, amely az Ipoly folyóba torkollik. Először 1135-ben bukkant fel oklevélben a helység, amelynek első birtokosai ugyancsak a Hont-Pázmány nemzetség bozóki ágának földesurai voltak. Litvának a középkorban fontos szerepe volt a Senohrád (Szénavár) és a Csábrági vár közötti összekötő út vigyázásában a 13–15. században, a környéken népesebb települések közé tartozott. Hagyomány szerint az 1241-ben a muhi csatából menekülvén IV. Béla király és néhány vitéze Litvánál jutott menedékhez az őket üldöző tatárok elől; a község fölött levő kutat ma is Bélakovkának nevezik a tót atyafiak. A helynek 1496-ban saját vízimalma, a 15. század végéig vámszedési kiváltsága volt. Ez idő szerint tiszta, rendes falu.
Litva római katolikus plébániatemploma már a 13. század közepén fennállt. Antochiai Szent Margit nevére szentelték fel. Az 1340-es években gótikus stílusban átalakították, megnagyobbították a hajót, amelyet még tovább bővítettek nyugati irányba. Barokk jellegűvé alakították át 1780–1788 között, meghagyva középkori elemeket is: a kőből faragott keresztelő medence túlélt öt évszázadot. A legutóbbi években korhű restauráláson esett át az egyház. Csinos mivoltát az új, piros cseréptetős épületszakaszok: a fél nyolcszög-záródású gót apszis, a 15–16. századi hajó, és a 18. századi, harangtornyos bővítmény – mint gyülekezeti terem – alkotják. Ma már alig szolgál. Szomorú, hogy a templomkerthez tartozó zsindelytetős parókiának régóta nincs papja.
A Litava vizét kísérő szép úton délnek haladva, a 250 lakosú Csábrág (C’abrad) község – és látványos várromja – állít meg. Az ikertelepülés második nevét: Varbók (Vrbovk) óvatosan kell kiejteni nyelvficam nélkül. Varjú Elemér történész-akadémikus régi, képes várkönyvében olvasható, hogy Csábrág ősi birtokosai anyai elődeik közé számították Szent László király nővérét is mint a királyi ház rokonát, akinek révén még a tatárjárás előtt megkapták a kővár építési engedélyét. A sziklára épült erősség lábánál fekvő szláv jobbágyfalut Haradniknak nevezték. A második honalapító 1256-ban környékbeli tót lakosokat toborzott a felvidéki várak további építéséhez, köztük az itteni, Alsó-Litva községet, amelynek nevével együtt már négy szomszédot ismerünk egymás mellett.
Az erődítményt Károly Róbert király építtette Csák Máté halála után, hogy azután 1335-ben eladományozza a Dobrakuttyai nemzetség Demeter fia Lőrinc nevű utódjának, huszonhat környékbeli faluval és hat vámhellyel együtt. A szigorúságáról ismert Palásthy Pál 1479-ben volt Csábrág várnagya, a század végén a délvidéki (horvát) Krusichok nyertek rá donációt. Bakócz Tamás esztergomi érsek 1511-ben rátette a kezét, miközben Rómában a pápai tiara elnyerésére pályázott 1513-ig. A prímás – minden eshetőségre felkészülve – külső bástyákkal megerősítette a várat. Baljós évtizedek viharzottak át a 16–17. századon: a törökök a helység közelébe se merészkedtek, míg a hírhedt rablólovag, Balassa Menyhért zsiványokkal rakta tele. Koháry István esztergomi főkapitány 1629-ben zálogba vette II. Ferdinánd királytól Csábrágot.
Csábrágvarbók kétszázhetvennél kevesebb szlovák lakosú, fogyatkozó település. Délre tőle, alig tízpercnyire a 75. számú főút mentén, Dacsókeszi (Kosihovce) a soron következő templomos helységünk. A régi honti-nógrádi megyehatárra szorult, Árpád-kori eredetű magyarok lakta településnek két kőegyháza is van: a Szűz Mária születésének szentelt késő középkori plébánia-templom, valamint az 1874-ben épült neoklasszicista evangélikus egyház. Az előbbi – támpilléres kőbástyával kerített, keletelt szentélyű, nyugati harangtornyos – templomot jó tíz esztendeje megújították, a kőkeretű ablakokat restaurálták.
A 18. század végén épült, késő barokk Dacsó-kastély az 1900-as évek végét nem érte meg, romba dőlt. Dacsókeszi őshonos nemzetségébe született Zórád Ernő (1911–2004) festőművész, grafikus, zenész, író és világfi, „a magyar képregényrajzolás Jókai Mórja”. Az első világháború – és a trianoni diktátum – után Budapesten élt, remekül illusztrált emlékezéseit megírta az Egy vándorfestő ifjúságai című könyvében 1989-ben.