Kultúra
Liszt Ferenc incselkedése az operával
„…jobb, ha az ifjúkori zsengék elvésznek, mielőtt kinyomtatják őket” – vallotta korai munkáiról a zeneszerző idősebb korában

A komponista zongoraátiratokat készített dalszínházi előadásokból (Fotó: Varga Imre)
A kiállítás nemzetköziségének ötletét francia zenetudósok vetették fel magyar kollégáiknak abból kiindulva, hogy Liszt gyermekkori operáját, a Don Sanche-t újfent előadni kívánják Debrecenben, ezt követően pedig a franciaországi Liszt-fesztiválok helyszínén, Chateauroux-ban. Az ötlettel Alain Rechner, a Nemzetközi Lisztománia elnöke kereste fel két évvel ezelőtt a magyar múzeumot, és kitartó szervezőmunkával segítette a korábban Budapesten is kutató Nicolas Dufetel tevékenységét – így született meg a kiállítás. És természetesen a hazai emlékmúzeum fiatal, lelkes és megszállott csapatának közreműködésével.
Liszt tizenhárom éves korában írta meg egyetlen operáját Don Sanche címmel, amelyet Párizsban, az Académie Royale-ban mutattak be 1825. október 17-én. Három vagy négy előadás után lekerült a műsorról, és később a kézirat is eltűnt. Liszt azt mondta idős korában: „…jobb, ha az ifjúkori zsengék elvésznek, mielőtt kinyomtatják őket”. Később azonban, 1903-ban megtalálták, majd 1977-ben Londonban újra bemutatták a művet. A Hungaroton 1986-ban kiváló CD-felvételt készített belőle. Két megjegyzés kívánkozik ide: egyedül Mozart volt az, aki Liszthez hasonlóan nagyon fiatalon írta meg első operáját. Ennél lényegesebb, hogy Liszt operája zeneileg semmivel sem rosszabb, mint a fiatal Bellini vagy Donizetti operái az 1820-as években. „Magyarországon semmilyen eredeti dokumentum nincs a Párizsban előadott gyerekkori operára vonatkozóan” – mondta Domokos Zsuzsanna, a Liszt Emlékmúzeum igazgatója, hozzátéve, hogy náluk az életút utolsó szakaszához kapcsolódó relikviák találhatók meg. „A külföldi dokumentumok kölcsönzését sem tudtuk vállalni, ezért született meg a kiállítás témájának vezérfonalaként az operai elem jelenléte Liszt életművében az utolsó évekig bezárólag” – mutatott rá.
Az igazgató elmondta, hogy a 19. század közepén az opera műfajának megújulásával párhuzamosan gyökeres változások történtek az oratórium felépítésében, felfogásában. Händel örökségéből kiindulva, a műfajnak újfajta esztétikai elvárásoknak kellett megfelelnie, meg kellett találnia a helyét és funkcióját az opera mellett. Ennek társadalmi alapja az volt, hogy az oratórium a 19. század elején elszakadt a szakrális helytől, a templomtól, és a hangversenytermekben lelt új otthonra. Ráadásul a két műfaj nem határolódott el élesen egymástól, rengeteg finom árnyalat szövi át őket.
Liszt egész életében foglalkozott az operákkal, átirataiban a zeneileg legizgalmasabb, legösszetettebb jeleneteket „fordítja le” a zongora nyelvére. Weimari karmesteri tevékenységének csúcspontján negyvennégy operát vezényelt. Eduard Genast német énekes, zeneszerző és rendező írta róla 1844-ben: „A karmesteri pódiumon nem puszta metronóm állt, hanem vezér, tele tűzzel és energiával, aki tudta, hogyan találja meg és mutassa be hatásosan a zene összes finomságát.” Maga is több új opera komponálását tervezte, de a librettók gyengesége miatt elvetette őket. A fő okot valószínűleg Wagner első operáinak megismerése jelentette. Ezekben Liszt megérezte az új idők hangját, amelyeket ugyanezekben az években maga is megvalósított a szimfonikus műfajban. A 19. századi zenekar hangszíneinek ugrásszerű fejlődése pedig nem kismértékben járult hozzá az oratórium új, drámai, szinte operai jelenethez hasonló képeinek lefestéséhez.
„A Szent Erzsébet legendája című Liszt-oratóriumban – amelyet 1865. augusztus 15-én nagy sikerrel és a szerző vezényletével mutattak be a pesti Vigadóban – például a rózsacsoda-jelenet zenekari színhatásában és varázslatos fordulatában nagyon közel áll Wagner Siegfriedjének csodálatos pillanatához, amikor a hős csókjára Brünnhilde felébred mély álmából, és üdvözli a napot” – hangsúlyozta Domokos Zsuzsanna. Ugyanígy operába is illő jelenet lehetne a legendában a viharjelenet és számos tablókép, a Krisztus oratóriumban szintén a vihar, a jeruzsálemi bevonulás, a háromkirályok indulója. Ezekre hivatkozva Liszt oratóriumait – szándéka ellenére – többször is színre vitték, elsőként még 1881-ben Weimarban.
A belső dráma kifejtésének utolsó befejezett, egyben legkoncentráltabb megfogalmazása Liszt életművében a Via Crucis, a keresztút állomásai. A mű többet fejez ki, mint magát a passiótörténetet: a hangsúly a megváltásra esik, amelynek szimbóluma a kereszt. Jellemző, hogy Liszt kora nem értette meg a kompozíciót: első bemutatására a kézirat befejezése (1879) után ötven évvel, 1929 nagypéntekén került sor a budapesti Belvárosi templomban, és kottája is csak a zeneszerző halála után jelent meg.
A kiállítás felépítése tehát a fiatalkori operától a belső drámát kifejező kései oratóriumokig ível, Párizstól Weimaron és Rómán át Budapestig, hiszen a Via Crucist itt fejezte be. A tárlat anyaga külföldi (párizsi, chateauroux-i, weimari), valamint hazai múzeumok (Iparművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, a Magyar Állami Operaház archívuma, Országos Széchényi Könyvtár, az MTA BTK Zenetudományi Intézete) és magángyűjtemények segítségével állt össze. Paternák Anna, Békéssy Lili, Mona Dániel és Török Áron segítségével élvezetes műveltségi játékot is terveztek az érintőképernyős asztalra: a lovag úgy juthat el a királykisasszonyhoz a kastély tróntermébe, hogy Liszttel és operájával kapcsolatos kérdésekre kell helyes válaszokat adnia. Ellenkező esetben a börtönbe pottyan, de ott is kap mentő kérdést, hogy folytathassa útját.
S ha valaki az állandó kiállításra kíváncsi, Liszt íróasztalával kezdje, amelynek fiókjából egy kicsiny klaviatúra bukkan elő. A híres Ignaz Bösendorfer készítette a mesternek – egyedülálló darab a világon.