Lenyűgöző küzdelem két ego között

Parker megszégyenülve távozott a szórakozóhelyről, de nem adta fel: épp ez motiválta a továbbiakban, hogy megállás nélkül gyakoroljon, és végül legendává nője ki magát.

A Whiplash című film egyik főszereplője, Terence Fletcher főiskolai zenetanár semmi mást nem akar, csak megtalálni a saját Charlie Parkerét, és a cél érdekében nem válogat az eszközökben. A legkeményebb módszerekkel alázza meg a kicsit is tehetséges tanítványait. A frissen felvett tizenkilenc éves Andrew Neyman álma, hogy a valaha volt legjobb dzsesszdobosok között emlegessék, éppen ezért nem is tud hova kapni az örömtől, amikor az iskola egyszerre legrosszabb hírű és legmenőbb oktatója veszi a szárnyai alá, azonban a rá váró fizikai és lelki terrorra nincs felkészülve.

Talán Damien Chazelle-t is sokan piszkálhatták korábban, másként nem tudjuk elképzelni, hogy a mindössze huszonkilenc éves és korábban Az utolsó ördögűzés 2-t is jegyző szerző rendező-forgatókönyvíró hogyan volt képes rögtön első komolyabb filmjével klasszikust alkotni, olyan remekművet, amelyet a legnagyobb alkotók is csak jóval idősebben, évtizedek tapasztalatai után képesek. A Whiplash tényleg azon kevés mű közé tartozik, amely az első pillanatban benyeli a nézőt, és egy pillanatra sem ereszti el, teszi mindezt ráadásul úgy, hogy azonosulási pontja sem marad a befogadónak: eleinte szimpatizálunk ugyan a fiatal Andrew-val, ahogyan elkeseredetten próbálja elnyerni a démoni tanár elismerését, de ahogyan haladunk előre, másik emberré válik a kiképzés alatt, és immár számító, a cél­jaiért mindenkit félrelökő taposógépnek tűnik.

Bár a fiatal főszereplő több jelenetben is véresre dobolja a kezét, a mű hihetetlen erejét elsősorban a két egótól duzzadó karakter verbális párbajából meríti. Az már szinte mellékes, hogy abszurditásában és a tanár tapló megnyilvánulásainak köszönhetően a Whiplash elképesztően vicces is.

Egy pillanatig sem kérdéses, hogy J. K. Simmons megérdemelné – és valószínűleg meg is fogja kapni – az Oscart az oktató szerepéért, az viszont érthetetlen, hogy a hasonlóan zseniális teljesítményt nyújtó Miles Teller még a jelölésig sem jutott – talán nem tinivígjátékokban és Alkonyat-klónokban (A beavatott sorozat) kellett volna eddig pazarolnia a tehetségét. A Whiplash mindenesetre nem csupán az utóbbi év egyik legjobb filmje, hanem ki merjük jelenteni: minden idők egyik legjobb zenés filmjei között van. Annak ellenére is, hogy a zene szinte csupán hangulati tényező, a dobolást sporttal és egyéb más rivalizálásra alkalmas területtel is fel lehetne cserélni.

Whiplash
Színes, feliratos, amerikai dráma, 107 perc, 2014
Rendező: Damien Chazelle
Szereplők: Miles Teller, J. K. Simmons, Melissa Benoist, Austin Stowell
••••••••9•