Kultúra
Lemenni a lélek mélyére
Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését nem egyszerű adaptációként, hanem alternatív krimiként és összművészeti alkotásként mutatja be a Pannon Várszínház
– Hogyan sikerült színdarabbá alakítani a Bűn és bűnhődés prózaszövegét?
– A színpadi megszólaltatása valóban nehézségeket okozott. Még a regény párbeszédes részei is elbeszélő jellegűek, sokat kellett dolgozni azon, hogy a dialógusok feszesek legyenek, ugyanakkor a mű gazdag gondolatisága se vesszen el. Sokat segített, hogy színházunk társulatának tagjaira formálódtak a szerepek, a mondatok. Emellett igen vonzó kihívás volt a látomásos képek színpadi szerkezetének megalkotása. Ebben összművészeti alkotórendszerünk kínált megoldást, az élőzenei hangzások, a mozdulatok, a színpadi képek egysége.
– Az előadás alternatív krimi műfajmegjelölést kapott, ez mit takar és milyen rendezői megoldásokat kívánt?
– Ez az általunk alkalmazott kifejezés arra utal, hogy pontosan kívánjuk követni a lebilincselően izgalmas cselekményt, ugyanakkor korszerű színházi eszközökkel fel szeretnénk mutatni a történet mélyén rejlő filozofikus gondolatokat, az emberi létezés értelmét kutató szerzői szándékot. Lehetetlen és hamis vállalkozás lett volna, ha az alapmű „színpadi ábrázolására” törekedtünk volna, helyette érzéki módon, a Dosztojevszkij által is gyakran alkalmazott asszociációk, sejtetések, tükröződések segítségével próbáltuk megközelíteni a regény lényegét.
– Ezért döntöttek a társművészeti eszközök alkalmazása mellett?
– Igen, a fentiekben említett színpadi fogalmazás, a térelemek metaforikus, önmaguk használati értékén túlmutató használata, az emberi test kifejezőeszközeinek minél teljesebb kiaknázása segít ebben. Az egyik újdonság mindenképpen a konzervatív megközelítés: a szereposztás hűen követi a regény életkori és alkati kívánalmait, így hitelesebb a testbeszéd, a karakteralkotás. A legbüszkébb mégis a zárójelenetre vagyok, ahol sokszólamúan igyekeztünk tolmácsolni a regény sokféle bűnének és bűnhődésének, a pusztulásnak és a reménynek biblikus üzenetét.
– Mennyire volt nehéz feladat a Raszkolnyikovot alakító Szelle Dávidnak megformálni az összetett személyiséget?
– Dávid érzékeny, szimpatikus és tehetséges fiatalember, évek óta a veszprémi közönség egyik kedvence. Raszkolnyikov nem pusztán gyilkos, hanem vibráló, meghasadt személyiség, aki önmaga keresésében, a társadalom állapotának megélésében, sőt saját magával is ugyanolyan kegyetlen, mint tette elkövetésekor az áldozatokkal. Óriási színészi feladatot jelentett Dávidnak, s egyben nagy kihívást is, amelyre már tavaly nyár óta készült. A regény alapos megismerése mellett sokat beszélgettünk a próbákon kívül is. Szellemileg és fizikailag egyaránt sikerült megélnie a főhős szenvedéstörténetét. Egészen biztos, hogy színészi pályájának egyik meghatározó pontjához érkezett.