Kultúra

Lélektani utazás egy zseni fejében

Részben dokumentarista, részben pedig fikciós elemekből épül fel a történet

Nick Cave az autójában ül és közben képzeletben beszélgetést folytat Ray Winstone színésszel, aki egyszer csak megkérdezi tőle, élvezi-e még a fellépéseket, mire az ausztrál művész elmondja, hogy a koncertek azok a pillanatok, amikért igazán él, amikor színpadon van, úgy érzi, hogy átalakul és azzá válhat, aki mindig is szeretett volna lenni, majd hozzáteszi, ez az egész transzformáció egy pillanat alatt széthullik, ha meglát valakit az első sorban ásítani.

A jelenet közben pedig eszünkbe jut 2013 nyara, amikor az előadó a legfrissebb Push the Sky Away című albumával turnézott – a filmet éppen ennek a lemeznek a felvételei alatt rögzítették – és a Sziget Fesztivál nagyszínpadának egy főfellépőjeként adott koncertet, de néhány szám után hasonló heves ásítások közepette hagytuk magára. Nem azért, mert rossz zenét játszik, sőt talán épp az ellenkezőjéről van szó: dalszövegeinek és hangszerelésének hihetetlen spiritualitása és mélysége van, éppen ezért egy fesztivál nem a legmegfelelőbb közeg a befogadására, két jóval dinamikusabb együttes között nem tudta létrehozni azt az intim légkört, amely sajátos világának átéléséhez szükséges. A 20 000 nap a Földön című dokumentumfilm megnézése után azonban már a falba vertük a fejünket, és legszívesebben visszarepülnénk az időben, hogy áttanulmányozzuk és magunkévá tegyük az egész életművét.
Pedig önmagában csupán arról van szó, hogy a film végigkíséri a zenész egy képzeletbeli napját – amely részleteiben akár valóságos is lehetne –, miközben autózik, vezetés közben múltjának fontos alakjaival beszélget, köztük Kylie Minogue-gal, akivel még 1996-ban közösen énekelték el a Where the Wild Roses Grow című dalt hatalmas sikert aratva, az előadó meglátogatja a pszichológusát, mesél neki a nőkről és édesapjához fűződő viszonyáról, a felhőtlen gyermekkoráról, a drogokról, a vallásról, ellátogat a stúdióba, dalokat vesz fel, régi zenésztársaival találkozik, egyszóval egy teljesen átlagos hétköznapról van szó egy zenész életében, de közben mégis hihetetlen intim hangulatot teremt, és a szemünk előtt bontakozik ki teljes énje.

Beavat a dalírás folyamatába, amely számára az ellentétpárokról szól, miként maga fogalmaz, leültet egy szobába egy kisgyermeket és mondjuk egy mongol pszichopatát, majd hátradől és megnézi, mi sül ki belőle. Egyébként Nick Cave nem először találkozik a film világával, több mozgóképben énekelt betétdalokat, ezek közül a leghíresebb Wim Wenders Berlin fölött az ég című klasszikusának egyik kulcsjelenete. Számai a Dumb és Dumbertől kezdve a Sikoly című horrorig a legkülönfélébb műfajú alkotásokban felcsendültek, készített zenésztársaival filmzenét John Hillcoat két korai munkájához, a Ghosts… Of The Civil Deadhez és a To Have And To Holdhoz, később a rendezővel a zeneszerzés mellett forgatókönyvíróként is bemutatkozott.

Annak ellenére, hogy (fél)dokumentumfilmről van szó, olyan nézni, mint mondjuk egy Jim Jarmusch-filmet, amelyben egy fura fazon az életről, a valóságról és a spiritualitásról beszél hosszadalmasan – éppen ezért nem kell rajongónak lennünk, hogy élvezzük, anélkül is magával ragadó lélektani utazást nyújt. w

20 000 Days on Earth
Színes, feliratos, angol filmdráma, 97 perc, 2014 Rendező: Jane Pollard, Iain Forsyth
Szereplők: Nick Cave, Kylie Minogue,
Ray Winstone, Warren Ellis
•••••••8••