Kultúránk kivételes túlélési képessége

A Művészetelméleti Intézet létrehozásával pedig igyekeznek tevékenységükbe integrálni a művészetekkel összefüggő tudományos kérdéseket is. A Kossuth-díjas belső építész és szakíró saját alkotásainak középpontjában a fa áll: az anyag belső tartalma, törésfelületének sajátos világa, lakkokkal és festékekkel nem kezelt felületei egy elképesztően gyönyörű mikrovilágot hoznak felszínre – mondta a lapunknak adott interjúban Fekete György.
Fekete György: A támadások tájékozatlanságból erednek (Fotó: Nagy Balázs)
– A sajtótudósításokat olvasva önkéntelenül is az lehet az érzésünk, mintha a Magyar Művészeti Akadémia valós tevékenysége nem is látszana a szervezet ellen irányuló támadások árnyékában. Mennyiben befolyásolja ez a köztestület munkáját?

– Ha a sajtóhírekből ítéljük meg a Magyar Művészeti Akadémiát, bizony nem derül ki az, hogy a nemzet kulturális stratégiájában – és nem a kultúrpolitikában – társadalmasítás van folyamatban. Ez nem véletlen. A világban számos állam nem tart fenn kulturális minisztériumot, náluk ez a fogalom ismeretlen. A gazdag országokra az a jellemző, hogy tehetős polgársága a kultúra különböző szegmenseinek fogyasztásával finanszírozza a művészeti életet. Magyarországon ez még sokáig nem valósulhat meg, mert éppen ez az igazán fizetőképes polgárság hiányzik, így vásárlásaival nem tud a kultúra és a művészetek anyagi juttatásai­hoz jelentős mértékben hozzájárulni. Néhány éve már a művészeti élet kondícióinak biztosítása az Emberi Erőforrások Minisztériumán keresztül úgy történik, hogy ahol és amikor lehet, ilyen irányú hatásköreiből lead. Tipikus esete ennek a Nemzeti Kulturális Alap, az NKA mostani részleges változtatása is, ahol a minisztérium az eddigi ötvenszázalékos kuratóriumi részvételét harminc százalékra redukálta. Ezzel összhangban a legnagyobb összművészeti köztestületnek, a Magyar Művészeti Akadémiának engedi át jogköre egy részét. Korábban az NKA-nál a kuratóriumok összetételében ötven százalék volt a társadalmi szervezetek jelenléte és ugyanennyi a minisztériumoké. Ezentúl a tárca csak egyharmad arányra tart igényt, kétharmad jut a társadalmi szervezeteknek és az akadémiának. Mivel pedig a Magyar Művészeti Akadémia minden egyes tagja általában több művészeti, társadalmi szervezetnek is tagja, így a társadalmi részvétel is megnő. Tehát éppen az államosításról szóló vádakkal ellentétes folyamatok zajlanak.

– Önnek korábban az NKA létrehozásában is jelentős szerepe volt. Sok minden megváltozott azóta a kulturális alap működésében?

– Alakulása idején minden művészeti ágnak önálló kuratóriuma volt. Ez az állapot az utóbbi években sajnos kissé felbomlott, mert természetüknél fogva össze nem tatozó kurató­­-
riu­mokat helytelenül társítottak. Például a vizuális kuratóriumba négy, egymástól független művészeti terület pályázati értékeléseit egyesítették. Most újra mind a tíz művészeti ág visszakapta önállóságát, és karakteresen elválnak a művészeti és közművelődési pályázatok bírálati helyei. Meggyőződésem, hogy az idő előre haladtával a minket bíráló társadalmi szervezetek is pozitívra változtatják majd véleményüket.

– A Pesti Vigadó működtetésének kérdése is olyan neuralgikus pont volt, amely miatt bírálatok özöne érte az MMA-t. Az eredmények itt is cáfolják a vádakat?

– Nagyon fontos leszögezni, hogy amikor közel két évvel ezelőtt megjelent az ország kulturális térképén a Pesti Vigadó mint kulturális helyszín, akkor csaknem tíz évig tartó, magas színvonalú műemléki helyreállítás fejeződött be. Az épület pedig két új emelettel gazdagodva és magas technikai színvonalon Budapest egyetlen olyan összművészeti helyszíne, ahol koncertterem, kamaraszínpad, konferenciahelyiségek, öt galériaterület és a könyvtár, akár egy napon és ugyanazon órában is rendelkezésére áll szinte minden művészeti műfaj számára. Az elmúlt évben például huszonnégy kiállítás, mintegy ötven koncert, hazai és külföldi résztvevők számára rendezett tudományos konferencia, az új akadémiai tagok székfoglaló előadásainak sora, könyvbemutatók és felolvasóestek sokasága bizonyította az épület „életrevalóságát”. A felsorolt produkciókból kitűnik, hogy az akadémia álláspontja érvényesül akkor, amikor az oktatás-nevelés, a tudomány és a művészetek szoros hármasa együttes jelenlétének szolgáltat színteret. Ennek a jegyében alapítottunk Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetet is.

– Ilyen megközelítésben tehát zavartalan az MMA működése?

– Jelentős belső pezsgés indult el. Örömmel mondhatom, hogy kiváló munkát végez az akadémiát működtető szakapparátus, és a tagozatok a saját programjaik tekintetében jelentősen gazdagodtak. Itt meg kell jegyezni, hogy az akadémia tagságának hatvan százaléka az egyesületből köztestületté válás után lett taggá. Ez a szám most háromszáz, ami azt mutatja, hogy a tagság hatósugara a különböző művészeti ágak felé nagy mértékben kiterjedt. Időközben törvénymódosítás hozta létre a „nem akadémikus köztestületi tagok” kategóriáját, ami létszámában ma már mintegy másfélszerese a rendes és levelező tagok létszámának.

– Az előbb említett kutatóintézet hogyan illeszkedik a köztestület működésébe?

– Természetesen ennek létrehozása miatt is sok támadás ért bennünket. Ezek tájékozatlanságból erednek. Ezt a hiányt pótolandó elmondom, hogy a kutatóintézet egyelőre ideiglenes helyen működik, ez év végén foglalhatja el végleges helyét az időközben felújított Budakeszi úti Hild-villában. Addig referatúraként működik, elkészíti a különböző művészeti területek személyi kataszterét, felmérést végez arról, hogy a különféle művészetelméleti területek kutatása más magyar intézményekben miként folyik, a későbbiekben velük milyen koordinációra van szükség. A munka megfelelő fázisában tág ösztöndíjrendszert fogunk működtetni, hogy a jelentkező hiányok pótolhatók legyenek, és a kortárs magyar művészet eredményeinek „összeírására” kísérletet lehessen tenni. Erre azért van különösen szükség, mert az úgynevezett szocializmus zárt évtizedeiben is elképesztő színvonalú túlélési képesség alakult ki a magyar művészetek világában, remek filmek, zenei és képzőművészeti teljesítmények, színházi produkciók születtek, amelyeket szükséges lesz beilleszteni a kortárs magyar művészet mai teljesítményei elé. Gyanítom, hogy ez a munka bizonyítani fogja, hogy kivételesen tehetséges nép vagyunk, és eredményeinket értékükkel arányos szinten kell az európai- és világkultúra szükséges ismeretei közé beilleszteni.

– Művészi alkotómunkájával mennyit tud foglalkozni hivatali elfoglaltsága mellett?

– Belsőépítészeti tervezési mun­káimat 1990-ben abba kellett hagynom, mert államtitkári felügyeletem alá kerültek azok az intézmények, amelyek számára addig dolgoztam. Ezzel egy időben azt is éreztem, hogy másra is képes vagyok, mint csak az alapszakmám gyakorlására. A hátralévő életemet nem akartam úgy leélni, hogy saját magamnak tegyek szemrehányást később, hogy sok minden bennem maradt. Ezért habilitáltam egyetemi tanárrá, alapítottam újra a Magyar Iparművészet című folyóiratot, jelentettem meg tizennyolc könyvet, és kezdtem el famozaik-kollázsokat készíteni. Előtte nem sokkal, hat környezetkultúrával foglalkozó televíziós sorozat forgatókönyvét írtam meg és vezettem az adásait. Ilyen módon talán csökkenteni tudtam az adósságomat az élet iránt. Az pedig
természetes, hogy az alkotói hiúságomat sem választottam el vitathatatlan kötelességérzetemtől.

– Három évvel ezelőtt az Iparművészeti Múzeumban nagyszabású kiállítása volt az elmúlt évtizedek alkotásaiból. A fa anyagának megmunkálása továbbra is foglalkoztatja?

– Évtizedekkel ezelőtt komoly faipari műhelyem volt, ahol saját tervezésű tárgyaimat és kis bútoraimat készítettem. Miközben számtalan fajta faanyaggal dolgoztam, ráébredtem arra, hogy az emberek a fát csak kívülről ismerik, belülről nem. A fa belső képe, szerkezete, törésfelülete a festékekkel és lakkokkal nem kezelt megjelenése sajátságos mikrovilág. Már akkor elkezdtem olyan mozaik-kollázsokat készíteni, amelyek ennek a látványvilágnak a felszínre hozására épültek. A művekbe életem sok-sok emléktárgyát és relikviáját dolgoztam be, ezek akár személyes vallomásoknak is tekinthetők. Hogy mikor csinálom? Hetente két-három délután, amikor hazaérek, este tízig- tizenegyig alszom, majd amikor csörög az óra, kimegyek a műterembe, két-három órát dolgozom, majd újra aludni térek. Az ilyen anyagokból és korábbi belsőépítészeti munkáim egy részéből három évvel ezelőtt az Iparművészeti Múzeumban rendezett kiállítás volt az utolsó előtti nagy tárlatom. Két év múlva rendezem meg az utolsót, a legújabb munkáimból, a Vigadóban. Ez egy időbe esik második elnöki ciklusom befejezésével, utána nyilvánvalóan csak kollektív kiállítások számára készíthetek egy-egy művet. Amióta Papp Lajos szív­sebésznek köszönhetően életben maradtam egy súlyos szívműtét után, észrevettem, hogy nincs halálfélelmem. De azt is, hogy még vannak elvégezetlen dolgaim, és e szerint rendeztem be az életemet. Talán innen eredhet az, hogy a bántásokra nem reagálok. Végül nagy örömmel mondom el, jó reményem van rá, hogy szülővárosom, Zalaegerszeg vállalkozik arra, hogy életművem gerincét gyűjteményként megőrzi. Kellő alázattal mondhatom tehát, hogy szeret az Isten.