Könnyű nyári Eső Ferdinandy Györggyel

Erősebb Jászberényi Sándor Rossz hold kelt fel című novellája, amelyben a háborús tudósítóként is ismert író kurdok és jazidik közé vezet, egy hadművelet közepébe. Teljesen idegen a magyar prózahagyománytól minden sora. Ez nem baj. Csak nem tudunk vele mit kezdeni – de ez aligha az Amerikában is sikeres szerző hibája.

Újabb lírai blokkon keresztül vezet az olvasó útja, aki talán Filip Tamás verseinél időz a legtovább. Talán a versképek miatt, az olyan sorok okán, hogy „van egy hely, ahol az időt/egy cédrus száraz ágáról lógó/palacsintára festett óra mutatja.”

Aztán egészen Petőcz András verseiig szaladunk előre, aki groteszk és kegyetlen, sanzonszerű és letisztult versekben siratja a Kicsi Asszonyt, olyan sorokig eljutva, mint hogy „az idegvégződéseit szeretném, nagyon, ha ő is szeretné” – egyszerűen muszáj eszünkbe jutnia a Bizottság zenekar örök érvényű számának, amely szerint a nő így ajánlkozik fel: „a tüdőm, a gyomrom, a vastagbelem/A combom, a szívem, a nyálmirigyem/ Mindez én vagyok, jaj ”.

Bizarr Soltész Béla novellája, amit már a címe – Mária, a ponty – is jelez, de szerintünk nem aknázza ki az alapszituációban rejlő összes őrültséglehetőséget.

Jó-rossz írásokon át jutunk Novák Zsüliet regényrészletéig, amelyen alaposan meglepődünk. A tőle legutóbb olvasott szövegek harmatgyengének tűntek, mostani prózája viszont erős, visz a jól megformált szöveg, olvasnánk tovább.

Murányi Zita lírája megbízható minőséget hoz.

A lap súlypontjához azonban csak ezután érünk el: Mrena Julianna, aki eddig inkább csak rövid prózákat közölt, hosszú novellával van jelen a lapban.

Nem véletlenül figyelünk rá régóta. Ha azt írtuk, a Jászberényi-féle szövegvilágnak nem találjuk a rokonát a magyar prózában, az erre is érvényes: teljesen egyéni nyelvezet, látásmód, történetszövés, a magyar mesekinccsel összeindázó mágikus-realista, különös és rabul ejtő próza ez, amelynek gyökerei a népmesékbe, talán a buddhista tantörténetekbe és a dél-amerikai szöveghagyományba is belenyúlnak – itt-ott legalábbis mintha tapintanánk Cortazar és Borges hatását.

Aztán ott vannak az egészen elképesztő mondatok és képzettársítások, amelyekből olyan dolgokról értesülhetünk, mint hogy az embereknek és az állatoknak van egy rég elfelejtett közös nyelvük, amely a japánra emlékeztet, a fákat a szalonna íze az elmúlásra emlékezteti, és álmot tudnak küldeni az emberre nagy távolságból is.

Annak, aki idegenkedik a földi világban nem megszokott történetektől, talán idegen ez a próza – de aki ismeri mondjuk Milarepa azon történetét, amelyben a tibeti bölcs önmagát megsokszorozva sok kicsi Milarepaként a fűszálakon ücsörög egy indiai mester társaságában, vagy Cortazar meséjét az axolotlról, az alighanem örömmel vész el ebben.

Erre már nehéz erősebb lapot kivágni, a szerkesztők azonban jó érzékkel erősítettek tovább Ferdinandy György Lábjegyzeteivel – a naplószerű bejegyzésekben az író elég kényes kérdésekről elmélkedik. Például arról, voltaképp mit is akartunk ötvenhatban. „Polgári demokráciát? Azt sem tudtuk, (…) mi fán terem. Vagy emberarcú szocializmust? Ezt is csak tizenkét évvel később mondta ki ilyen félreérthetetlenül a prágai tavasz” – írja, és figyelmeztet arra, hogy alattomosan folyik Nagy Imre besározása. Az ötvenhatos menekültek és a ma Európába érkezők közt párhuzamot is von, ugyanakkor leszögezi, hogy van egy hatalmas különbség. „Az, hogy ezek ma – sokan vannak.”

Utána ötvenhatos vicceket közöl, majd a saját helyzetéről elmélkedve szól a jelen magyar kulturális és közállapotokról is – és hirtelen úgy érezzük, hogy végre kapunk levegőt. Valaki végre értelmesen, sérelmektől mentesen, tisztán tart tükröt annak, amik lettünk. Érdemes belenézni.

Vegyes kritikai blokk zárja a lapot, amelyet, noha nem az eddigi legjobb lapszám, érdemes elolvasni.