Kívülről paradicsom, belülről pokol

Egy nyelvet beszélő, de más hátterű országok alkotóinak kérdésfeltevései állnak szemben egymással (Fotó: MTI - Mohai Balázs)

Kiemelt feladatának tekinti a budapesti Ludwig Múzeum, hogy teret adjon a posztszocialista országok művészetének, ezért kiállítási programjában nagy hangsúlyt fektet a régió új művészeti törekvéseire, feltörekvő alkotóira. A koncepció eredményeként jöhetett létre A bálna, amely tengeralattjáró volt című tárlat is, amelyen az utóbbi tíz-tizenöt év albán és koszóvói albán művészetét térképezték fel. A két művészeti színtér kulturális, társadalmi és politikai vonatkozású kérdésfelvetéseit a művészettörténész szakma eddig főként a Balkán kontextusán belül vizsgálta: a közel harminc művész – egyéni alkotók és csoportok – részvételével nyíló kiállítás Magyarországon első alkalommal összpontosít együttesen Albánia és Koszovó művészeti pozícióira, dialógust kezdeményezve az egy nyelvet beszélő, de eltérő történelmi háttérrel bíró országok művészeti színtereinek közös pontjairól és egymásnak ellentmondó aspektusairól.

A több mint egy éve készülő kiállításon elsősorban a kilencvenes évek művészeti paradigmaváltásának elveit magukban hordozó művekre fókuszáltak, amelyek képzőművészeti értéknek tekintenek társadalmi ráhatásokat is – vallja Fabényi Júlia, a múzeum igazgatója és a válogatás kurátora, valamint Kálmán Borbála kurátorasszisztens. A megnyitón hangsúlyozták azt is: a néhai diktatúrák alatti elszigeteltség miatt művészeti lemaradás is tapasztalható. Nem retrospektív tárlatot akartak létrehozni, hanem olyan műveket kívántak bemutatni, amelyek a mindkét országot érintő, meghatározó témákkal foglalkoznak.

Ilyen az emlékezés és a múlt felülírása. A huszadik század második felében a két ország radikálisan más történelmi utakat járt be, míg Koszovó Jugoszlávia része lett, Albániában Enver Hodzsa épített ki diktatórikus rendszert. „Leginkább a koszovói alkotók tevékenységében volt feltűnő, hogy paradicsomként tekintettek Albániára” – mesélte a kurátor, hozzátéve, hogy csak a kilencvenes években szembesülhettek azzal: ami kívülről paradicsomnak tűnt, az belülről maga a pokol volt. A tárlat címe is ehhez kapcsolódik, Armando Lulaj Fondorlatos cselszövések című installációjára utal, amely egy bálna csontvázának darabjaival fejezi ki a diktatúra alatti teljes bezártság és a politikai paranoia abszurditását. Az anekdota szerint az önkényuralmi évek idején a határőrök egyszer azt hitték, komoly imperialista veszély fenyegeti az országot: egy tengeralattjárót véltek felfedezni a tengerben. A hosszú sortűz után kiderült, csupán egy bálna volt, az elpusztult emlős csontváza az eset után bekerült az Albán Nemzeti Múzeumba, a művész ezeket a csontokat kapta meg harminc-negyven évvel később. „Így lett a bálna a félreértés manifesztuma” – mesélte a kurátor.

A művek egy része dokumentarista jelleggel közelít komoly témákhoz, múlt, jelen és lehetséges jövő viszonyát vizsgálják, számos ehhez kapcsolódó videoinstalláció szerepel. A kiállítás egyik kiemelt motívuma, hogy felülírható-e a múlt, illetve hogy ki írhatja át a közösség emlékezetét – sok fiatal alkotó vállalkozott arra, hogy feltegye a kérdést. Ilir Kaso A valóság megálmodói című fotósorozatával például az elmúlásra hívja fel a figyelmet: cukorból készített katonáit masszává olvasztja, majd új emberalakokká formálja. Gentian Shkurti Vissza a jövőbe című sorozatában gyerekkori képregényélményeit festette újra, Ardian Isufi egy olyan archív újságcikket dolgozott át háromszor, amelyben ő maga kisfiúként mint a diktatúra úttörője szerepelt. A művek egymással párbeszédbe lépve állnak egymás mellett, a kollektív emlékezet dokumentumai és a személyes tárgyak tesznek tanúságot a múltról. A tiranai nemzeti múzeumban például felfedeztek két zsákot, amelyek kézbesítetlen levelekkel voltak tele. Ezeket a küldeményeket dolgozza fel Adrian Paci Sue proprie mani című installációja, amely annak a huszonnégyezer olasznak a soha célba nem érő személyes történeteit idézi fel, akik 1945 és 1949 teljes bizonytalanságban vártak Albániában a hazatelepítésükre.

Hangsúlyosak a városi narratívák vizuális megjelenései is. Edi Rama – a képzőművészből lett tiranai főpolgármester, majd miniszterelnök – indított a kétezres években sikeres projektet, amely színesebbé kívánta tenni a várost. Képzőművészeket kért fel a házak homlokzatainak kifestésére, ezzel azt is elérve, hogy Tirana felkerülhessen a kulturális térképre. A koszovói és albán művészek egyébként sokszor reagálnak ironikusan a kortárs művészeti életben betöltött szerepükre, erről szólnak például a kiállítás To be a künstler… című termének alkotásai. De előkerül a gender­tematika, a hagyományokhoz való viszony és a diktatúra maradványainak kritikája is. A nemzetközi művészeti közegtől sokáig elzártan fejlődő, mára azonban külföldön is elismert albán és koszovói alkotókat bemutató kiállítás szeptember 11-ig látogatható a Ludwig Múzeumban.